|
Javier Fernandez. Már nem személyes ismerős
Albert Gea / Reuters |
De még 1960-ban is, amikor az Orion-gyár az évi 60 ezer televízió jó részét afrikai, ázsiai, európai, dél-amerikai exportra gyártotta, az előfizetők többszöröse figyelte a műsorokat. A gyakorlat ugyanis az volt, hogy egész emeletek-lépcsőházak vonultak be a tévés szomszédhoz – és a megannyi látogatót a házigazdák, hiszik vagy sem, szívesen látták –, különösen, ha olyan „slágerek" kerültek műsorra, mint 1960-ban a Magyarország–Anglia 2-0 (gól: Albert 2), aztán 1964-ben A Tenkes kapitánya, 1966-ban a Princ, a katona vagy minden év kora tavaszán a műkorcsolya Eb és vb.
Ma senki nem érti, miért foglalt helyet annyi ember a karosszékben vagy egyéb ülőalkalmatosságban, ha ment az Axel Paulsen meg a dupla Lutz. Vitray azonban sejti a megfejtést:
– A műkorcsolya szimbolizált egy életformát, amelyről idehaza csak ábrándozni lehetett – mondja az annak idején az aktuális jégországból jelentkező riporter. – Egyrészt Cortina d'Ampezzóból, Davosból, Kitzbühelből, a nyugati világ legelegánsabb téli üdülőhelyeiről közvetítettünk, másfelől a fellépőruhák finomsága fekete-fehérben is megragadott mindenkit. Az azonban csak legenda, hogy részletesen és szakszerűen ismertettem: ki miben fut. Már csak azért sem tettem ilyet, mert egyszer egy varrónő megsúgta nekem: a hölgy versenyzők egyike nejlon-dzsörzé költeményben szerepel. Az adásban megemlítettem, hogy nejlon-dzsörzé, itthon meg lesajnáltak a nők, mert azt mondták, ilyen anyag nincs. Pedig létezett, csak a hatvanas évek Magyarországán nem ismerték...
Ezzel együtt a sportág legjobbjai kedvencekké váltak hazánkban: az 1960-as hősök közül a francia Alain Calmat, a kanadai Donald Jackson, a holland Sjoukje Dijkstra vagy az osztrák Regina Heitzer hasonló népszerűségnek örvendett nálunk, mint Jack Lemmon, Tony Curtis, Elizabeth Taylor, Shirley MacLaine. Vitray a magyarok közül a hétszeres bajnok, vb-bronz- és Eb-ezüstérmes Almássy Zsuzsáért szorított a legjobban, s már-már baráti viszonyt ápolt az idehaza ugyancsak hétszeres aranyérmes, kétszer Eb-negyedik Korda Györgyi, Vásárhelyi Pál jégtáncospárral. (A kettős férfi tagja utóbb a Műegyetem könyvtárának főigazgatója volt.)
A műkorcsolya napjainkban is közkedvelt, hiszen a Pozsonyban ma kezdődő Európa-bajnokságra 69 és 79 euró között árulják a legdrágább jegyeket, s holnapra, holnaputánra már alig lehet belépőt kapni – igaz, ma várhatóan gyerekekkel és nyugdíjasokkal „vattázzák ki" a lelátók üres részeit –, míg a vasárnapi gálára pótszékeket kell betenni a tízezres befogadóképességű csarnokba, amelyet az alig harmincnyolc éves korában elhunyt olimpiai, világ- és Európa-bajnok pozsonyi Ondrej Nepeláról neveztek el. (A jég szlovák királya akkor nyert először vb-aranyérmet, amikor Vitray utoljára közvetített műkorcsolyát: 1971-ben.)
De hiába a jelentős helyszíni érdeklődés, ma Magyarországon nem sokan ismerik a szereplőket. Mindenekelőtt azért nem, mert kiveszett a hajdani romantika, megszűnt a régi, személyes jelleg. Újabban minden résztvevő egyformának tetszik, senki nem ismerős, pedig a közvetítések minősége összehasonlíthatatlan a pionír adások kezdetleges nívójával. De hiába háromszoros Európa-bajnok a spanyol Javier Fernandez vagy a Tatjana Voloszozsar, Makszim Trankov orosz kettős, mifelénk még mindig többen és többet tudnak az amúgy titokzatos Ljudmiláról és Olegről, azaz a Protapopov házaspárról. A jelenkorban a tévének nincs társadalomszervező ereje, az előző esti műsort nem tárgyalják ki másnap reggel, mint valaha a Ki mit tud?-ot, a Riporter kerestetiket vagy a szilveszteri kabarét, mert ugyan mit rugóznának a Gasztroangyalon vagy a Ridikülön? Bizony kevesebbet mondanak azok a hajdani toe-loopoknál, tüllöknél, flittereknél...
Bár nem ezért van, hogy Vitray immár negyedszázada nem látott műkorcsolyaversenyt.
