Klasszis tizenegy azokból az időkből, amelyekben a világ 2–3. helyén jegyezték hazánk fiait
Volt idő, amikor a szüleivel tízéves korában az Egyesült Államokban letelepedő honfitársunk, Élő Árpád pontszámítása alapján rangsorolták a futballválogatottakat. (A Nemzetközi Sakk Szövetség 1970-ben vezette be a milwaukee-i magyar tudós szisztémáját.) Abban a rendszerben az ötvenes évek átlaga alapján a világon a második, a hatvanas esztendők középértéke szerint a harmadik volt a címeres mezes magyar együttes, így aztán semmi meglepő nincs abban, ha az utóbbi fél század nemzeti All Star-csapatait számba vevő sorozatunkban a magyar együttes tíz-tizenegyed részét a hatvanas évek klasszisai alkotják.
A kakukktojás az A csapatban az 1968-as olimpiai bajnoki címét megelőzően debütáló, de még az 1982-es világbajnokságon is szereplő 92-szeres válogatott Fazekas László, aki – pechjére – nem kapott helyet az 1972-es Európa-bajnokságon a legjobb négy közé jutó, máig az utolsó Eb-résztvevő magyar együttesben. (Az erős kezdés ellenére a hetvenes években már „csak” a földkerekség tizenkettedik legjobbjai voltak hazánk fiai az Élő-pontszámok szerint.)
Az utóbbi ötven év válogatottjának kapusa „nálunk” Szentmihályi Antal, aki ugyanúgy járt az 1966-os vb-n, mint előtte és utána jó néhány kollégája – mi tagadás, „potyázott” –, ám így is páratlan eredménylistája van: Eb-harmadik és olimpiai bajnok 1964-ben, a Vasassal kétszer, az Újpesttel hatszor NB I-es aranyérmes, a lilákkal BEK-elődöntős 1974-ben. De hát ebben a körben ez a dicsőségtábla a minimum...