Villeneuve mozija, A bérgyilkos, igazi politikai thriller, amelyet az Emily Blunt alakította FBI ügynök szemszögéből követünk, miután felkérik, hogy önként jelentkezzen egy titkos akcióra. Ebben egy CIA-ügynök (Josh Brolin) és egy titokzatos figura, a „sicario” (Benicio Del Toro) ügyködik azon, hogy likvidálják a mexikói drogkartell fejét. Persze, hivatalosan nem történhetne meg, hogy az Egyesült Államok egy nem amerikai bérgyilkost foglalkoztat, de ellenőrizni akarják a drogpiacot, „amíg a lakosság húsz százaléka” élni akar az illegális tudatmódosító szerekkel. A Blunt alakította ügynök pedig
a jó kislány a farkasok között, de amerikai filmektől eltérően a jó elbukik, hovatovább még eszközei sincsenek a világ megmentésére.
A művészfilmes atmoszférával operáló thriller rendezőjeként Villeneuve pedig képes úgy feszültséget teremteni, hogy nem pakolja akcióval tele a művet. Kérdés azonban, hogy ettől mennyire egyedi a mű, mivel újat egy képkockájában sem hozott.
Paolo Sorrentino viszont beszólt mindenkinek.
Egy pazar jelenet erejéig meghívta az Ifjúságba Jane Fondát, aki egy színésznőt alakít, aki épp közli a Harvey Keitel alakította rendezővel, hogy 53 év és 11 közös mozifilm után inkább elvállal egy tévésorozatot, mintsem hogy a nagy életmű utolsó művében szerepeljen. „A rendező nyolcvan fölött ne dolgozzon, az utolsó három filmje is szar volt” – hangzott az értékítélet. Mondanunk sem kell, ezzel az európai film számos nagy öregjét háborítja majd fel, többek között épp olyanokat, akik Cannes-ban kötelező köröket szokták épp futni. Az Ifjúság egyébként egy svájci szanatóriumban játszódik, ahol öreg és kevésbé öreg világsztárok vegetálnak és siratják az ifjúságukat. A zeneszerző-karmestert alakító Michael Caine képes visszatérni az életbe, a rendezőt alakító Keitel-karakter viszont nem. Időközben pedig Sorrentino szokás szerint próbálja megfogalmazni az élet értelmét, illetve inkább annak értelmetlenségét. „Most az öregedésről készítek filmet, majd később pedig a fiatalságról, így majd pályán tudok majd maradni” – summázta a sajtó számára a véleményét Sorrentino, akiről egyébként lepattantak a kérdések.
Már amennyi jutott neki, mert mindenki Sir Michael Caine-re volt kíváncsi, aki nyolcvankét éves korát meghazudtolva, humorral és intelligenciával mindenkit lemosott a sajtótájékoztatón. Például arra a kérdésre, hogy miért nem volt ötven éve Cannes-ban, azt a választ adta, hogy amikor utoljára itt járt az Alfie-val, a film kapott díjat, ő pedig nem. Ez pedig épp elég indok volt, hogy ne vágyjon ide vissza. A veterán színész szerint a filmforgatás olyan, mint a katonaság: ha elkezdődik, arra kell ügyelni, hogy az ember életben maradjon. Amikor pedig a királynő lovaggá ütötte és megjegyezte neki, hogy régóta csinálja ugyanazt, akkor egy pillanatig azt gondolta, hogy azzal vág vissza, ön is, de nem akarta tömlöcben végezni.
|
Caine nyolcvankét évesen sem hazudtolta meg önmagát
Regis Duvignau / Reuters |
Hollywooddal kapcsolatban megjegyezte, hogy a
filmezni ott is ugyanolyan, mint máshol, csak éppen sokkal több pénzt kapott
ezekért a munkákért. Arra az újságírói érdeklődésre, hogy mennyire zavarja, hogy most már öregembereket kell játszania, csípősen megjegyezte, hogy más alternatíva már nincs, ezen felül legfeljebb már csak halottakat tudna eljátszani. A karrierje során akkor érezte a nagy váltást, amikor már nem kínáltak neki többet nőcsábász szerepeket. Komolyra fordítva a szót, az idősödés szerinte az az állapot, amikor rájössz, hogy elveszett és soha többé nem kapod már vissza. „Hiába okoskodunk, mindenki sorra kerül” – hangsúlyozta.
