Lemaradtam.
Az első félidőre még emlékeztem, és homályosan úgy rémlett, mintha a másodikban is lettek volna másodpercnyi fölvillanásaim, apró momentumaim, feledhető volt az egész, nyilván ezért is aludtam el, rémlik, hogy a bemondó fölbosszantott, és inkább lehalkítottam a tévét, ne is halljam, biztos a csönd, igen, a csönd lehetett az oka az egésznek. Álmomban aztán a mogyorós tálkát is levertem, így a másnap reggel mogyoróvadászattal indult, de a kanapé alól is kikotortam egy olyan furfangos benyúlással, amilyennel Ochoa Neymar fejesét.
Na jó, lemaradtam, hát lemaradtam, több is veszett már a Maracanánál, nem nagy ügy.
|
Neki ébren kell maradnia
Alkis Konstantinidis / Reuters |
Hát egy fészkes fenét nem nagy ügy. Ez már reggel kiderült, amikor a kollégáim azzal fogadtak, hogy valójában ez volt a világbajnokság eddigi legjobb meccse. Na most én láttam már pár jó meccset életemben és konkrétan ezen a világbajnokságon is, de ahogy az első félidő felötlik, ezt biztosan nem sorolnám közéjük. De az én koromban már nemcsak szokásai vannak az embernek, hanem védekező reflexei is (naná, Ochoa), úgyhogy az első lelkendező kollégára rámosolyogtam amúgy visszakézből, miközben azon izgultam, hogy sikerül-e előbb életet lehelni a számítógépbe, mint hogy a kolléga sarokba szorítana egy kérdéssel, egy megjegyzéssel, amire nem tudok válaszolni. Mindent meg kell tudnom a meccsről!
A helyzet ugyanis az, hogy ha már a spanyolok mentek, én nem akarok kiesni. Mármint: a körből. A világbajnokságban ugyanis nem Neymar, James Rodriguez és még csak nem is Messi a legjobb, hanem az, hogy különféle körök alakulnak, igen, igen, bizony, a szabadság kis körei, amelyek arra szerveződnek, hogy a világbajnokság eseményeit különböző aspektusokból elemezzék, s ezekben a körökben meglehetős barátságban elvan egymással a spanyol és a brazil szurkoló, új legendák szövődnek, a régi történetek új színezetet kapnak, Maradona ugyanolyan észrevehetetlenül kezezett, mint az a görög Costa Rica ellen, mégis, micsoda különbség, az Isten keze ugye mégis csak Istené, és Klose lehagyja-e Ronaldót, mármint az igazit?
Az ember a világbajnokság ideje alatt csapattaggá válik. Olyanok szólnak egymáshoz, akik előtte soha nem beszéltek, haragosok mosolyodnak el a másik láttán egy-egy pillanatra a beavatottak bölcsességével, s aztán mintha szégyellnék saját gyengeségüket, elfordulnak, de mégis, valami megtört: ezek a körök, ha úgy tetszik, kezdő körök, mintha valamit valóban megindítanának, s ott állnánk a kezdőkörben, várva, hogy elkezdődjék a nagy mérkőzés, amikor már nincs világbajnokság, nincs James Rodriguez bombagólja, amikor Costa Rica játékosai 120 perc futás után nem lövik szinte kivétel nélkül a fölső sarokba a 11-est, amikor Messit nem veszik le a pályáról az egész mérkőzésen, kivéve egyetlenegy pillanatot, amikor egy bizonyos Sofiane Feghouli nevű algériai játékos nem köpi ki a tüdejét a futástól, amikor az Iggy Popra hajazó Pirlo nem lépi át elegánsan a labdát, amikor Neymar nem csinálja meg futtában a Zidane-cselt, három embert küldve háromfelé egyetlen mozdulattal.
A világbajnokság a kezdőkörbe terelt minket, megadva az újrakezdés esélyét. És nem aludhatjuk át az életünket, mert nincs hosszabbítás.
