Jótékony hét

A nyugatnémet válogatott két törzsgárdistája, Hans Tilkowski, az 1966-ban vb-ezüstérmes kapus, valamint az 1958-ban vb-elődöntős Horst Szymaniak végig a kispadon csücsült a szigorú szakvezető és a szintén „lógva” hagyott Mátrai Sándor mellett. A tartalékok közül egyedül Sándor Károly kapott szerepet, miután Mészöly Kálmán a szünetben meggyőzte Schönt, hogy az aktív labdarúgástól abban az esztendőben – Eb-bronzéremmel és KEK-döntővel – búcsúzó, harmincöt esztendős Csikarral szemben valóságos merénylet lenne, ha az edző nem küldené a pályára.

Az ifjú, mindössze huszonhárom éves Mészöly persze Mátrai érdekében is igyekezett közbenjárni, de Schön leintette a nagyszájút: „Elég, ha egy játékost bedumál a csapatba!” Még egyszer: Mátrait, Sándort, az összes kerettagot a nagymester invitálta Belgrádba...

A BEK-győztes Internazionale itáliai művészeit nem hívhatta, mert a kék-feketék aznap játszották a klub Világ Kupa-döntő milánói visszavágóját az Independientével. Az első meccset Buenos Airesben az argentin csapat nyerte – Mario Rodriguez góljával 1-0-ra –, de a 80 ezer nézővel zsúfolt San Siro stadionban, ahol honfitársunk, a civilben banktisztviselő Gere Gyula játékvezető dirigálta a mérkőzést, Sandro Mazzola és Mario Corso révén az Inter győzött 2-0-ra.

Akkoriban az összgólarány nem határozott, így harmadik mérkőzés következett Madridban, s miután a Santiago Bernabeu arénában Corso döntött a 110. percben (1-0), a diadalmas olasz csillagok már nem bánták az egybeesést. A belgák viszont kifejezetten zokon vették, hogy Schön megfeledkezett Paul van Himstről, az Anderlecht extraklasszisáról, aki 1963-ban 5-1-es sikerre vezette a belga válogatottat Brazília világbajnoki címvédő artistáival szemben. (A találkozó másik hőse a szintén Anderlecht-futballista Jacques Stockman volt, aki három gólt pakolt be az ilyesmihez nem szokott Gilmar kapusnak.)

A támadó játékosokat illetően a német kapitány a Benfica sztárjaira, José Augusto és Antonio Simoes mellett mindenekelőtt Eusebióra alapozott, és egyáltalán nem döntött rosszul. A „portugál Pelé” olyan alakítást nyújtott, akár Samuel „Zero” Mostel egy nappal korábban, a tejesember Tevje szerepében a Hegedűs a háztetőn bemutatóján a New York-i Imperial Színházban. A különbség annyi volt, hogy a belgrádi előadást egyetlenegyszer tűzték műsorra, míg a klasszikus musicalt 3242-szer játszották az eredeti helyszínen... (Közben a teátrum neve kétszer is megváltozott: előbb Majesticre, majd – elhelyezkedéséhez illően – Broadwayre.)

Eusebio egyenesen tündökölt: ötvenöt perc alatt összesen négyszer szomorította el a két jugoszláv kapust,

az ötvenszeres válogatott, Eb-ezüstérmes és olimpiai bajnok belgrádi „partizánt”, Milutin Soskicsot, valamint a nemzeti együttesben nyolcszor szereplő zágrábi Zlatko Skoricsot. S amikor a hamburgi ideál, a vb-ezüst és -bronzérmes, 72-szeres nyugatnémet válogatott Uwe Seeler a második félidő közepén 6-2-re alakította az állást, mindenki azt hitte, Schön most már tényleg megenyhül, és megkockáztatja a fényes „fakók” bevetését.

De nem, újabb gól megszerzését ambicionálta, és a hajrában Augusto elhozta számára a hetedik mennyországot (7-2). Húszezer néző ült döbbenten a belgrádi sporttelepen; azért csak ennyi, mert mindössze tíz fok volt, és szakadt az eső, akár a góleső. Mészöly viszont széles mosolylyal tekintett Seelerre nyolc évvel később: „Ilyet már láttam!” A legendás csatár – többek között a két angol Bobbyval, Moore-ral és Charltonnal, az olasz Gianni Riverával, az északír George Besttel, továbbá Bene Ferenccel és Eusebióval együtt – meghívta a középhátvédet a búcsúmecscsére, a Hamburg–Európa-válogatott találkozóra, amelyen az All Staregyüttes megint hetet „vágott” (7-3).

A Volkspark stadion 62 ezer nézője előtt Bene szerezte a kontinenscsapat második gólját, Mészöly az ötödiket. Az 1972. május elsején rendezett mérkőzés után nem feltétlenül a munkásosztály ünnepelt a hamburgi Atlantic Szállóban – bár Mészöly részben a vasasokat képviselte –, ahol előbb az osztrák-svájci táncdalénekes, Udo Jürgens lépett fel, majd a Hamburgban alakult Les Humphries Singers nyomta akkori világslágereit, egyebek közt Johnny Horton 1959-es countrydalának nagy sikerű feldolgozását, a Mexicót. (Az eredeti szám címe The Battle of New Orleans volt.)

Bene 1964-ben azért nem lehetett az „európaiak” között, mert az ősszel tartott nyári olimpiára utazott.

Mészöly nem mehetett az ötkarikás játékokra, miután 1962-ben, Chilében vb-résztvevő volt, viszont Benével együtt nyert Eb-bronzérmet 1964 júniusában Barcelonában. Újpesti kollégája aztán Tokióban olimpiai aranyérmes és gólkirály lett egyszerre – Japánban volt Magyarország–Jugoszlávia meccs is, a szkopjei szereplők közül Belin, Csop, Szamardzsics, Zambata azon a 6-5-ös találkozón is játszott –, úgyhogy sorjáztak a magyar sikerek akkoriban. (Bár az Európa-bajnokságon elért harmadik helyezést egész Magyarország súlyos csalódásként élte meg. Ide nekünk azt a szörnyű bánatot...)

Az MSZMP is győztesnek érezte magát, mert a szkopjei találkozó másnapján ideológiailag beláthatatlan jelentőségű konferenciát rendezett „a kispolgári, burzsoá nézetek elleni harcról és a szocialista tudatformálás soron következő feladatairól”.

Meglehet, ennek az értekezletnek esett áldozatául az az Onódy Lajos, aki az ötvenes években az FTC – pontosabban a Kinizsi – labdarúgó-szakosztályának vezetője volt, és 1955-ben Bécsben engedélyezte, hogy az akkoriban (kényszerűen) piros-fehérben futballozó ferencvárosiak a hagyományos zöld-fehér szerelésükben lépjenek pályára a Rapid elleni húsvéti tornamérkőzésen (2-2).

A vakmerő elöljáró „civilben” az Éttermi és Büfé Vállalat vezetőjeként dolgozott – olyan kultikus helyek tartoztak hozzá, mint az Abbázia, az Anna presszó, a margitszigeti Casino, az EMKE, a Gresham, a Savoy vagy az akkoriban Budapest Táncpalotának nevezett Moulin Rouge –, ám 1964 őszén megvádolták azzal, hogy (társaival együtt) „éveken keresztül csalt, sikkasztott, károsította a kezelésére bízott nemzeti tulajdont”.

Hat és fél esztendős börtönbüntetést kapott, s ügyével kapcsolatban tették lehetetlenné a szépségével és tehetségével egyaránt elbűvölő kolozsvári színművésznőt, az 1955-ben áttelepült Bara Margitot, akit a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Gyarmati Dezső éppen 1964-ben vett feleségül. A Brazilba járó Csikar, a Pipacsban otthonos Mészöly, a pasaréti törzshelyén üldögélő Bene és mindenki tudta: ez nemhogy nem jutalomjáték, de egész más kávéház...