– Az utolsó bajnoki címét is Csík Jánossal szerezte az angyalföldi női kézilabdacsapat huszonkét évvel ezelőtt, aztán fokozatosan gyengült, és végül kiesett az első osztályból. Mi volt ennek az oka?
– A rendszerváltás következményeként az élsport állami tulajdonból magánkézbe került. A klub sokáig a vasas szakszervezethez, később az Ipari Minisztériumhoz tartozott, majd az állam a kilencvenes években kiszállt a támogatásából. Utána különböző káefték próbáltak rajtunk segíteni, nem sok sikerrel.
Fájó emlék, mert talán nem túlzás azt mondani, hogy a maga idejében ez az együttes hasonló rangot vívott ki magának a nemzetközi kézilabdaéletben, amilyet a Barcelona a futballban.
– Lehet, hogy most mégis lát esélyt a változásra, ezért is vállalt ismét szerepet?
– Természetesen számított az, hogy a Vasas újból az NB I-ben szeretne szerepelni. A feljutáshoz már megteremtődtek a feltételek, és mire a legjobbak közé kerülünk, feltehetően minden meglesz ahhoz, hogy az élvonalban tudjunk maradni. Nem kesergünk azonban, ha ez egy év alatt nem sikerül. További tervem, hogy a régi kiválóságokat megpróbálom újra bevonni a klub életébe, mert meggyőződésem: rájuk változatlanul nagy szükség van.
|
Hazai pályán
Forrás: Vasas SC |
– Bizonyára jó néven veszik, különösen azok, akik mellőzöttnek érzik magukat, mint például több neves élvonalbeli edző, mert az NB I-ben inkább a külföldiek jutnak lehetőséghez. Ennyivel jobbak ők?
– Semmivel sem képzettebbek, itthon mégis elterjedt az a vélemény, hogy a spanyoloktól, a németektől vagy a franciáktól érkező szakemberek felkészültebbek, hiszen ezt az eredményeik is igazolják.
A világ legjobb kézilabdázóival a jó magyar edzők is sikeresek lennének. Az a játékos, aki teheti, most már jó ideje az említett országokban keres magának klubot, mert azokon a helyeken a tulajdonosok horribilis összegeket költenek a sportágra. Mennek utánuk az edzők, több is, mint ahányra szükség volna, ezért indultak el kelet felé, és találtak rá Magyarországra is.
Az más kérdés, hogy a világ minden részén elismert magyar edzőképzés azóta gyengébb, amióta az egyetemtől a szövetség vette át az oktatást.
– Milyennek tartja a mai magyar kézilabdázást?
– Néhány dolgon mielőbb változtatni kellene, mert a késlekedést évekre megsínyli a válogatottak teljesítménye. Például
sokkal több magyar játékost szerepeltetnék az élvonalban. Furcsa, hogy nyolc vagy akár még ennél is több külföldi kap helyet némely első osztályú együttesben.
Ilyen helyzetben a mieink vajon hogyan készülnek fel a nagy nemzetközi eseményekre? Császár Gábor annak idején egy éven át a kispadon ült, miután a veszprémiek hazahívták Franciaországból. Tudom, a gazdasági érdekek és az eredmény-központúság mindent felülír, ám ilyesmit akkor sem szabad megtenni, pláne nem azt állítani, hogy ez a magyar kézilabdázás érdeke...
– Remélem, nem haragszik meg a kérdésért: meddig akarja még csinálni?
– Egy évig mindenképpen. Az ambíciómmal és az energiámmal egyelőre nincs semmi gond, a nyugdíjamból hét esztendőt már elkézilabdáztam. Mostanáig hozzávetőleg háromezer meccsen ültem a kispadon, és huszonegyezer edzést vezettem. Hiányérzetem már aligha lehet...
