Húsvéti Tojás Pál

A labdarúgók is így tettek, már amennyiben cselezni, lőni vagy fejelni munkavégzés. (Szerelni az.) Maradjunk annyiban: a futballisták szolgálatra jelentkeztek. Ráadásul két nap alatt két meccset kellett játszaniuk, mert a budapesti és a bécsi csapatok hagyományos húsvéti tornáján ez volt a szokás. Ötvenháromban a politikai vezetés két kedvenc együttese, a Honvéd és a Bástya (tradicionális nevén: az MTK) szerepelt április negyedikén a Práter stadionban, ötödikén pedig a Megyeri úti sporttelepen.

Puskás: tripla Bécsben, egy gól Pesten Bojár Sándor / MTI

Azért ott, mert az építkezés késedelmei miatt a Népstadion avatásának harmadik terminusát is meg kellett változtatni: az időpontot 1953. április 4-ről augusztus 20-ra módosították. Így „csupán” 45 ezer ember látta a pesti programot (többet a Dózsa-pályára nem akartak – és nem is nagyon tudtak volna – bezsúfolni), a bécsit viszont 60 ezren tekinthették meg, s nem felejtették el, amíg éltek. A két találkozón összesen huszonkét gól esett, a labdarúgók – még az osztrákok is – nagyobb „sztahánovisták” voltak a tatabányai X-es akna 154 százalékos bányászainál vagy azoknál a csepeli és ózdi martinászoknál, akik fej fej mellett haladtak a munkaverseny közvetlen élmezőnyében.

A Rapid és a Bástya kezdte. A szünetben – Szolnok István, Molnár János és Sándor Károly góljával – még honfitársaink vezettek 3-2-re, de az 1953. április 26-án tartott Magyarország–Ausztria meccsen (1-1) egyenesen szárnyaló Walter Zeman kapussal, továbbá a Max Merkel, Ernst Happel hátvédpárral kivonuló, Gerhard Hanappit, Robert Körnert, Robert Dienstet is felsorakoztató vendéglátó zöld-fehérek a második félidőben 5-3-ra fordítottak, és az utolsó percben beköszönő Palotás Péter már csak szépíteni tudott (5-4).

Ez volt a „bemelegítés”. Arról, ami a második felvonásban következett, több orgánum is elragadtatással írta: „Ilyen kitűnő mérkőzést évek óta nem láttak Bécsben.” A tizenhatosok környékén nagyobb volt a forgalom, mint másnap a Nyugati pályaudvarnál, ahonnan M jelzésű külön autóbuszok szállították a szurkolókat az újpesti sportstadionig. Az idő alatt, amíg a Bástya futballistái zuhanyoztak, a Honvéd 4-0-ás előnyt szerzett. Mire Hidegkuti Nándor és társai felültek a Práter tribünjére, már 4-4 volt az állás.

A kispesti négyeshez bő negyedórára volt szükség: Kocsis Sándor (be)vezető gólja után Puskás Ferenc nyolc perc leforgása alatt mesterhármast ért el. „A bécsi közönség dermedten szemlélte az osztrák bajnokságban élen álló Austria vergődését” – jelentette a sportlap tudósítója, aki aztán arról is kénytelen volt beszámolni, hogy újabb negyedóra múltán 4-4-re állt a találkozó. Az 1954-ben Franciaországba szerződő és hét éven át ott is futballozó Fritz Kominek berámolt kettőt, míg Rudolf Pichler és a lila legenda, a válogatottban az 1945. augusztus 19-én rendezett magyar–osztrákon (2-0) bemutatkozó Ernst Ocwirk egyet-egyet. (Utóbbit a France Football 1952-ben Európa legjobb labdarúgójának választotta, de akkor ezért még nem adott Aranylabdát.)

Majdnem a másik Ernst, az Austria csapatában 258 gólt szerző Stojaspal – pesti drukkerzsargonban: „Tojás Pál” – is a hálóba lőtt, de Grosics Gyula ezúttal mentett, a kivetődés közben viszont megsérült. „Sok szép védése volt” – jelentette másnap a Népsport annak ellenére, hogy a Faragó Lajossal felváltott kapus fél óra alatt négy gólt kapott. Habár Lóránt Gyula még Grosicsnál is több viszontagságot élt át, ám ekképpen jellemezték: „A hátvédek közül időnként magasan kiemelkedett.”

Sokáig úgy nézett ki, a második félidőt gól nélkül ússza meg ő is, a Honvéd is, mert a piros-fehér csatárok változatlanul olyan művészi alakításokat nyújtottak, akár az akkor alapított Jászai Mari-díjjal elsőként kitüntetett Bánki Zsuzsa, Keres Emil és Mányai Lajos. Kocsis módosította az állást 5-4-re, Bárfy Antal 6-4-re. Őt kevesebben ismerik, mint Tichy Lajost vagy az 1954-ben Kispestre szegődő Machos Ferencet, pedig szintén elsőrangúan futballozott. Csak hát a Honvédnél, majd később a Vasasnál egyaránt nagy volt a konkurencia, pláne, hogy 1960-ban a Fáy utcába igazolt az a Machos is, aki a következőképpen idézte fel a húsvéti tornákat: „Alig vártuk, hogy mehessünk Bécsbe bevásárolni. Ám tudtuk, ha nem nyerünk, nem hozhatjuk be a cuccot. Vagyis nem volt más választásunk, csapást kellett mérnünk az imperialistákra...”

A hat-négyes előnynél már mindenki biztosra vette a Honvéd sikerét; hát még akkor, amikor Karl Stotz szabálytalansága után tizenegyeshez jutott a magyar csapat! Hogy a korán kopaszodó Stotz nem válogatott az eszközökben, azt ne csodáljuk, mert a hátvéd – a Wehrmacht ifjú katonájaként – részt vett a sztálingrádi csatában, amelynek végén fogságba esett, és csak 1948-ban térhetett vissza Ausztriába. (Csak? Örült, hogy egyáltalán visszatérhetett.)

Az utóbb az osztrák nemzeti együttes törzsgárdistáihoz csatlakozó védő még annak a csapatnak is az oszlopa volt a hatvanas évek elején, amelyet „második Wundermannschaftként” emlegettek Ausztriában – Erich Hofot „kis Sindelarnak” hívták –, s az elnevezés azért érdekes, mert a harmincas esztendők eredetijét vb-bronzérmes garnitúra követte 1954-ben. Paul Schweda kapus nem tartozott az örökös tagok közé – mindössze háromszor szerepelt a válogatottban –, Puskás büntetőjét mégis kivédte...

Mire az Austria egy perc alatt kiegyenlített. A hetvenötödikben Pichler, a hetvenhatodikban Stojaspal babrált ki Faragóval; immár mindkét oldalon jutott a Práter minden tízezer nézőjére egy-egy gól (6-6). Ám a Honvédre nyugodtan lehetett újabb súlyt helyezni, nem úgy, mint Magyarországra, ahol 1953 tavaszára nyilvánvalóvá vált: a túlfeszített ötéves terv előirányzatai nincsenek összhangban a valóságos teherbíró képességgel. Már csak két perc volt hátra, amikor Puskás felnézett, és tökéletesen ívelt Kocsis fejére, a jobbösszekötő pedig védhetetlenül a kapuba küldte a labdát (6-7).

Az előkészítő és a szerző is triplázott, hogy aztán a Rapid ellen a Megyeri úton egy-egy góllal boldogítsa a publikumot (2-0). Ha nincs az utóbb Ágnes lányára, a valaha volt legjobb magyar női labdarúgóra is büszke, angyalföldi korosztályos edzőként csak Toncsi bácsiként emlegetett Bárfy megmozdulása, akkor a két nap valamennyi kispesti dugóját a Kocsis, Puskás kettős éri el. A futballista honvédeket hősökként ünnepelték itthon, a hadsereg létszámát viszont majdnem 55 ezerrel csökkentették akkoriban. Ahogyan a Honvédelmi Minisztériumot sem a kerti partik hangulata járta át, úgy a húsvéti tornákat is komolyan vették a résztvevők. Szepesi György, a rádióriporterek Puskása mondta: „Nem ment volna ki a közönség, ha szalonmérkőzések lettek volna.” Ötvenháromban történetesen 105 ezren látták Sándort, Kocsist vagy a húsvéti Tojás Pált...