Historica

Az első számú argentin motoros pedig nyilvánvalóan Carlos Stival, egy cordobai mérnök, aki 2880 kilométert tett meg kétkerekűjén, hogy eljusson Belo Horizontébe, honfitársainak az irániakkal vívott meccsére, aztán 1350 kilométert utazott Porto Alegrébe (Argentína–Nigéria), majd onnan újabb 850-et vállalt, hogy kedden láthassa Sao Paulóban a svájciak elleni találkozót. Nincs egyedül: részint vele van a kedvese, részint a város minden részén argentinokba botlik. A halványkék-fehér mezes hívekkel roppant toleránsak a brazilok, türelemmel fogadják a zajos szomszédok áradatát, a vendégek pedig hallatlanul jó kedvűek, amit megértek, mert csapatuk akkor sem kerülhetett volna könnyebb ágra, ha az argentin tábor választhatja ki az ellenfeleket. Irán és Bosznia-Hercegovina feltétlenül szerepelt a kívánságlistán, és Nigériát, valamint Svájcot sem utasították volna el a Messi & Co. rajongói. Argentínára ráfért már ez a kímélő menü, mert a pampák válogatottja huszonegy éve nem nyert felnőtt futballtornát, több generáció nem tudja, milyen is a győzelem a Copa Americán, a Konföderációs Kupán és főleg a világbajnokságon.

Most nagy a sansz, legalábbis az elődöntőre, és nem csupán a kiváló sorsolás miatt, hanem azért is, mert a virtuóz Lionel Messi kvalitásaihoz méltón futballozik, nem úgy, mint 2010-ben, amikor egyetlen árva gólt sem szerzett a vb-n. S itt van a hatalmas támogatói kör, bár annak csak egy része juthat be a mérkőzésekre. Ezzel együtt Pablo Zabaleta megemlítette: „Gyakorlatilag olyan, mintha otthon játszanánk, annyi honfitársunk van a lelátókon. Ez nem feltétlenül boldogítja a vendéglátókat, de annál jobb nekünk.” Maxi Rodriguez pedig hozzátette: „Mi vagyunk a zenekar a tribünök kórusához.”

Ám Alejandro Sabella szövetségi kapitány, aki játékos korában rövid ideig Brazíliában – a Gremióban – is futballozott, öreg „róka” már ahhoz, hogy győztes meccsnek nyilvánítson még le sem játszott mérkőzést. A hatvanadik évében járó szakvezető ezért vasárnap és hétfőn a tizenegyesrúgásokat is gyakoroltatta játékosaival, mert úgy véli: ott, ahol Ottmar Hitzfeld ül a másik csapat kispadján, minden megtörténhet. S valóban: néhány évvel ezelőtt ki adott volna arra bármiféle esélyt, hogy az alpesi válogatott összesen három „echte” svájci labdarúgóval áll fel, és nyolc poszton bevándorlók gyermeke szerepel? Ehhez képest a „hegyi emberek” keddi diadala nem is lenne meglepetés...

Az meg végképp nem, ha az amerikaiak felülmúlnák a belgákat. Noha Tim Howard, az USA Team kapusa joggal említette, hogy az európai csapat fiatal, erős, gyors és technikás futballisták sorát vonultatja fel, a „vörös ördögök” eddig egyáltalán nem voltak meggyőzőek, noha mindhárom csoportmeccsüket megnyerték. Az Egyesült Államok válogatottja csak négy pontot szerzett a G jelzésű kvartettben, de mindhárom találkozóján szembeszökő sebességgel, feltűnően kombinatívan, mondjuk ki: világszínvonalon játszott. Az együttes szereplése már-már „argentin” méretekben kelti fel az amerikaiak érdeklődését: a portugálok elleni találkozónak csaknem 25 millió tévénézője volt az Államokban. Hol van már az az idő, amikor (1950-ben, az angolok 1-0-ás amerikai legyőzésének szintén brazíliai vb-jén) Dent McSkimming, a St. Louis Post-Dispatch újságírója volt az egyetlen helyszíni tudósító az USA-ból? Ha így megy, lassan féltékennyé válik a soccerre az NFL...

Érzelmek futballiskolája: Costa Rica-i játékos... Tony Gentile / Reuters

A Belgium–Egyesült Államok meccs alatt mindenesetre két arénában lesz telt ház. Egyrészt a salvadori Fonte Novában, másrészt a chicagói Soldier Fielden. Az utóbbi jó hely: az egyetlen stadion volt 1994-ben, az USA-ban rendezett vb-n, ahova nem kellett negyven-ötven mérföldet autózni vagy buszozni, Chicag belvárosából át lehetett sétálni a pályára. Most pedig már-már megható, hogy újra vb-szerepet kap a sporttelep, mert a chicagóiak Jürgen Klinsmann szövetségi kapitány tiszteletére döntöttek úgy, hogy a Soldier Fielden rendezik a drukkerek kivetítős partiját. Szinte napra pontosan húsz évvel ezelőtt (július másodikán) a chicagói stadionban Klinsmann a belgák ellen lépett fel – gólt is szerzett a 3-2-es német győzelemmel zárult mérkőzésen –, s ennek emlékére tartják az arénában a szurkolók összejövetelét. Annyi embert várnak, amennyi befér: 61 500-at. A német szakvezető elérzékenyülten fogadta a rendezvény hírét, és játékosainak azt mondta: üzenjék meg a családjuknak, hogy július tizennegyedike vagy tizenötödike előtt nem érnek haza. Tizenharmadikán lesz a vb-döntő...

A Boston Herald még nem ment ilyen messzire, de Brazíliába delegált tudósítója már leszögezte: „Ez a futball óriási!” S gondolják meg, miket írnak akkor a Costa Rica-i sajtó kiküldött munkatársai! Ne tessék találgatni, itt van néhány újságcím: „A legfényesebb labdarúgó-történelem”; „Costa Rica a futball Olümposzán”. Legutóbb a görögöket ejtették ki a karibiak, előtte meg elbántak Uruguayjal, Olaszországgal és ezek után megelégedtek a döntetlennel Angliával szemben. Jorge Luis Pinto, az együttes kolumbiai szakvezetője így ajánlotta a szurkolóknak az egészen fantasztikus eredményt, a legjobb nyolc közé jutást: „Costa Rica népe ott, az utcákon és a tereken, ezt küldjük neked.” Amúgy nem csupán otthon vannak karibi drukkerek: több ezer közülük Brazíliában állomásozik, és folyamatosan szállást keres, mert ilyen hosszú útra egyáltalán nem számított. Ám Celso Borges, a Stockholmban futballozó középpályás még nem zárta be a dicsőségkönyvet: „Hogy történelmet írtunk, az nem vitás. De most már halhatatlanokká akarunk válni.”

Ez tán már nem is Costa Rica. Magam inkább így nevezném: Historica.