A magyar férfi súlyemelő-válogatott évtizedeken át olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címeket szerzett. Erről most álmodni sem lehet. Az ötkarikás játékokon kétszer egymás után egyetlen magyar versenyző szerepelhetett: 2008-ban Pekingben a viadalt sérülés miatt feladó Baranyai János, majd négy évvel később Londonban Nagy Péter, aki a tizenegyedik lett.
A jövő évi riói olimpiához vezető út fontos állomása a Houstonban ma kezdődő olimpiai kvalifikációs világbajnokság. Ördögh István, a súlyemelők szövetségi kapitánya azt mondja: „Legfeljebb négyen esélyesek a pontszerzésre, vagyis arra, hogy súlycsoportjukban az első huszonöt közé kerüljenek. Reméljük, ott még sokakat maguk mögé szorítanak, mert ettől függ a csapat produkciója.
A tavalyi vb-n huszonnegyedikek lettünk, ezzel az eredménnyel most is kiegyeznék, mivel a rangsorban ez az utolsó olyan pozíció, ahonnan három versenyző szerezhetne jogot az olimpiai részvételre. Ennél többen csak akkor utazhatnának, ha még hat hellyel előbbre végeznénk, erre viszont kevés az esély. A három riói kvóta is jelentős előrelépés lenne számunkra, nem beszélve arról: hogyha sikerülne, akkor már nem kellene a 2016-os Európa-bajnokságba – mint az utolsó szalmaszálba – kapaszkodni. Az Eb-n amúgy is csak egy kvóta jutna nekünk a legjobb esetben.”
A válogatott szakvezetője magyarázatot ad arra a kérdésre, napjainkban miért vagyunk kénytelenek szerényebb eredményekkel beérni. „A legfőbb ok az, hogy kevés a súlyemelő. Amikor sikeres volt itthon a sportág, a nagyjából nyolcvan klubnak és szakosztálynak csaknem kétezer igazolt versenyzője volt. Ezzel szemben most alig negyven egyesületet és hatszáz súlyemelőt számlálunk. Hajdanán a klubok sportállásokkal tudták kecsegtetni a versenyzőket; ezek később megszűntek. Az elvárások ellenben mind jobban növekedtek. Ma már nagyon komoly teljesítmény szükséges ahhoz, hogy a súlyemelésért valakinek fizessenek. Odáig azonban el kell jutni, ám javadalmazás nélkül a felemelkedés hallatlanul nehéz, vagy talán nem is megy.
