Kár, hogy nem előbb ébredt az UEFA: 1972 óta a jelenlegi feltételekkel legalább három Európa-bajnoki szereplés benne volt a magyar futballban.
Az Európa-bajnokság idején gyakorta olvastam a világhálón, hogy napjaink magyar válogatottja nemhogy feledtette – legalább két hétre – az előző három-négy évtized minden labdarúgókeservét, de az edzői stáb egyenesen lenullázta a sikertelen dekádok magyar trénereit, mivel az Eb (euróban) legkevesebbre taksált csapatát a veretlenséggel párosuló csoportelsőségig, egyúttal a nyolcaddöntőig vezette.
Az erényekből fikarcnyit sem szeretnék levonni, Bernd Storcknak és kollégáinak elévülhetetlen érdeme – természetesen a játékosokkal együtt –, hogy hosszú idő után újra megtapasztalható volt hazánkban is a futball társadalmi hatása, pedig az NB I-es összeállításokat már régóta nem ismeri senki, és az Eb, még inkább a pótselejtezők előtt talán csak Királyról, Juhászról, Geráról, Dzsudzsákról hallott valamit a meccsekre nem járó átlag magyar.
Danke schön, szép volt, fiúk, még akkor is, ha a belgáktól már nagyon kikapott a csapat, mivel a sorozatmérkőzésekre még mindig nem volt eléggé felkészítve. Wales válogatottja például fizikailag jobb: eleve gyorsabb és erősebb, ráadásul nemhogy négy-öt, de akár kilenc-tíz találkozót is képes expressztempóban lejátszani; ezért tudta felvenni a versenyt – ellentétben a magyar együttessel – a nála összehasonlíthatatlanul technikásabb „vörös ördögökkel”. A hátrányt persze nem lehet néhány hét alatt pótolni, bár – szervezettséggel és egy-két szerencsés húzással – több minden ellensúlyozható.
