Azért az a három elsőség sem volt akármilyen. Az 1950-es, egyidényes bajnokságban a Honvéd egyetlen vereséget szenvedett, az 1952-esben veretlen maradt, s bár az 1954-esben ötször is kikapott, 100:43-as gólaránnyal zárta az évadot.
Nem mellesleg: már a legkiválóbbak közé tartozott az előtt is, hogy a Honvédhoz szegődött. (Meg az után is, hogy a fővárosi elit klubból Tatabányára kellett igazolnia.) Az 1949/50-es bajnokságban még Ruzsa Ferenc őrizte az aranyérmes piros-fehérek kapuját, az évad legjobbjának azonban a kis csapatban, a Teherfuvarban (a korábbi MATEOSZ-ban) védő Grosics Gyulát választották. Az NB I-es vetélkedést a nyolcadik helyen záró „szállítók" harminc meccsen ötvenegy gólt kaptak, de gyanítható: ha nem a „fekete párduc" áll a hálójuk előtt, nem ússzák meg ennyivel...
Azaz a valóban nagymacska mozgású Grosics épp olyan elismert labdarúgóként mutatkozott be a világ akkori legnagyszerűbb klubcsapatainak egyikében, mint amilyen csillag Bozsik József, Kocsis Sándor vagy Puskás Ferenc volt. A válogatottban már három esztendővel korábban debütált, és csak harminchat éves korában adta át a helyét Szentmihályi Antalnak. A jugoszlávok elleni találkozón négy percet töltött a pályán, majd elköszönt a címeres meztől és legnagyobb hazai sikereinek színhelyétől, az általa is legendássá vált Népstadiontól. A búcsú amúgy – 59 győztes és csak 13 vesztes találkozó után – jelképesnek tekinthető, mert 1956 kora őszén épp a jugoszlávokkal vívott találkozón tért vissza az A csapatba, és nagy része volt a Belgrádban aratott 3-1-es győzelemben. Az összeállítás akkor így festett: Grosics – Kárpáti, Börzsei, Kotász – Bozsik, Berendy – Sándor, Kocsis (Machos), Hidegkuti, Puskás, Czibor. Hatvankettőben pedig így: Grosics (Szentmihályi) – Mátrai, Mészöly, Sóvári – Solymosi, Sipos – Bene, Göröcs, Machos, Rákosi (Farkas), Fenyvesi.
Több generációs kapus volt tehát, és négy világbajnokságon szerepelhetett volna, ha Magyarország nevez az 1950-es vb-re. Ötvennégyben aztán a lehető legközelebb került ahhoz, hogy valóra váltsa minden futballista leggyönyörűbb álmát, és vb-aranyérmet nyerjen, de a berni döntőben, mint tudjuk, sem a csapatnak, sem neki nem sikerült csúcsformát nyújtania. „Ungarn über alles" – írta az NSZK diadalával befejeződött tornáról a Berner Tagblatt... Ötvennyolcban nem volt igazi esély, hatvankettőben annál inkább, de a végül ezüstérmes csehszlovákok elleni negyeddöntő (0-1) inkább a másik kapusról, a 2007-ben elhunyt Viliam Schrojfról szólt.
Viszont 1952-ben, az olimpiai bajnoki cím elhódítása – és az Aranycsapat elnevezés kiérdemlése – során öt mérkőzésen mindössze két gólt kapott (mezőnyjátékos társai meg rúgtak-fejeltek húszat), az 1953-as Európa Kupa-döntőt, a római Olimpiai stadion avatóját olasz „dugó" nélkül abszolválta (3-0), és nem nagyon bánta, hogy hárommal vigasztalódtak az angolok – már amennyire tudtak – „az évszázad mérkőzésén" (6-3). A londoni hősök közül immár csak Buzánszky Jenő van köztünk...
Még évekkel a visszavonulása után is Grosics fényképét tették a srácok a több kabátgombból összeragasztott kapusra a gombfociban: a mítosza hasonló volt itthon, mint Gilmaré Brazíliában vagy Lev Jasiné a Szovjetunióban. S mivel olyan válogatottban védett, amelyet a World Soccer minden idők második legjobb futballcsapatának választott (nem az NSZK 1954-es gárdája, hanem az 1970-es brazil együttes az első...), nemzetközileg is messzemenően elismerték. Az Aranylabda-szavazások alkalmával hol Bobby Charltonnal, Hanappival, Masopusttal, Santamariával közösen került a tizedik helyre, hol Gentóval együtt volt a tizenkettedik, hol Bundzsák Dezső illusztris társaságában a tizenharmadik.
A „magyar Gilmar", akit három éve A nemzet sportolójává választottak, a többi közt 394 első osztályú bajnoki meccsen is bizonyította, hogy bármilyen veszedelmes szituációban képes hárítani.
Ám az, amivel most szembekerült, még számára is védhetetlen volt.
