A hoki a legjobb sport. A gyors játék növeli az erőnlétet, csökkenti a reakcióidőt, és felpörgeti a gondolkodást. A gyerekek megtanulnak csapatban játszani, a közös sikerért küzdeni – bizonykodik a busz elején az FTC korábbi klasszisa, aki most nagyszülőként kíséri a csapatot.
Születése után két hétig azt se tudtuk, megmarad-e egy fertőzés miatt, azután elvitték őt a többi óvodással korcsolyázni – mereng a stresszes indulásból felocsúdó kapus apuka. – Robi bácsi nagyon ügyesnek találta az én vékonyka, botladozó fiamat. Óbudára hívta jégkorongozni. Eljöttünk. Azóta is itt vagyunk. Szeret itt. Őt is szeretik. Minket se néznek ki. Itt még soha nem éreztük a feleségemmel, hogy buszvezetőként-eladóként kilógnánk a sorból.
Meghökkentem, mennyien hokiznak itthon – hallatszik elölről a Finnországból egyenesen az Óbudai Gepárdhoz igazoló testvérpár apjának a hangja. Ám megegyeznek a volt hokissal: annyi a gyerek, hogy szükség lenne még néhány csarnokra. De stadion épül. Mi, gepárdosok még szerencsések vagyunk, hiszen egy hétre előre tudjuk az edzések idejét, és a sok cuccot se kell minden alkalommal hurcolnunk. Akad olyan csapat, ahol a szülők délelőtt tudják meg, mikor kezdődik az edzés délután.
Azért így se egyszerű. Már a tízéves előkészítősöknél heti négy edzés, ami öltözéssel együtt legalább két óra, minden hétvégén meccs. De legalább a nyár szabad – örül az előbb hatalmas szendviccsel a kezében hátraillanó Feri apukája, aki annak idején éppen a nyári szünet végtelenített edzése miatt hagyta abba a kenuzást. Máté anyukája szerint a rengeteg évközi edzés, az egyesületek nyomasztó eredmény-központúsága sokakat elrettent. A lánya már óvodás korában igazolt ritmikus sportgimnasztika-versenyző volt, aki szinte minden délutánját a tornacsarnokban töltötte. A szülői biztosítékot végül az verte ki, hogy az edző – arra a félig komoly kérdésére, miszerint mit csináljon a két másik gyerekével, ha mindig a lányát hordja edzésre – hanyagul azt válaszolta: „Áldozza be őket!” Nem tette. A lány később lovagolt, teniszezett, vívott, a középső fiú vívott, majd évekig úszott. De egy idő után mindenütt csak azokkal foglalkoztak, akik versenyeztek. S lehetőleg jó eredménnyel. Arra jönnek az állami és szponzori pénzek. A legkisebb hokizik. A C csoportban játszanak. És élvezik.
A csarnok szinte üres. De nagy a zaj. A lelátón kétmaroknyi szülő – a gepárdok és jégmadarak tábora – tapsol, kiabál, pfujol, éljenez, csapkod. Korizz! – ordítja az egyik, védekezz – kiáltja a másik. Passzolj! Üsd ki a harmadból! Egymásra rímelő, furcsa kakofóniában. A bírók kiállítanak, figyelmeztetnek, sípolnak, mint a nagyoknál. Az edzők taktikai tanácsokat adnak. A gyerekek csillogó szemmel pattannak ki a jégre. Őrült sebességgel cikáznak, megpróbálják elütni, megszerezni, belőni, kicselezni, figyelni a másikra, saját szétcsúszó lábukra, alig harminckilós „bodicsekkel” felküldeni a palánkra az ellenfelet, a végén pedig kesztyűt dobálva örülnek a sikernek. Kétmarokkal kapkodják a bedobált csokit! Győztek.
S így gondolják a szülők is a lelátón. Összefagyva, rekedten. Győztek. Akkor, ott feledve a délutáni rohanás, a kassza csilingelése a felszerelés vásárlásakor, a hajnali fáradtság, a stadionépítés, a migráció. Csak a pillanat van. S azután a buszra hordott, nagymama nyújtotta-sütötte rétes, amelyet egyenesen Paksról hoztak az unokának. Aki hokizik, és akinek a csapata időnként nyer is.
