Bár a walesiek egyáltalán nem sírnak. Már-már patetikusan hangoztatják: az Euro 2016 és csapatuk csodálatos szereplése örökké él majd a szívükben. Kétség sincs felőle, ez így is lesz. Lyonban az elődöntő napján húszezer walesi tolongott – közülük nyolcezren mehettek a találkozó színhelyére, a Parc Olympicbe, a többiek a szurkolói zónában drukkoltak –, a cardiffi Principality stadion pedig egyenesen megtelt, mert a kivetítős meccsnézés mind a 27 500 jegyét egy órán belül elkapkodták. A walesi főváros mindig zsúfolt belvárosi sétálóutcáján, a Queen Streeten ellenben egyetlen embert sem lehetett látni a meccs alatt. Jellemző a hívek átszellemültségére, hogy az ötvenhét éves cardiffi John Welch Ausztráliában nyaralt, ám hirtelen ötlete támadt, és Perthből elutazott – csekély 1400 angol fontnak, nagyjából félmillió forintnak megfelelő összegért – az Eb-elődöntőre. (Hogy szerzett-e jegyet is, arról nincs információm.) A lyoni lelátón pedig feltűnt egy ember, aki a következő szövegű transzparenst tartotta a magasba: „Amikor Isten megteremté Joe Allent..." Egy másik felirat szerint a válogatott Balch o Cymru, azaz Wales büszkesége, s a walesi nyelvnél maradva azt sem mulaszthatom el felidézni, hogy Gareth Bale és társai a lefújás után mezt cseréltek, pontosabban olyan pólóban hallgatták szurkolóik véget nem érő szerenádját, melyen az virított: Diolch, merci. (Kétszeresen is: köszönjük.)
A váratlan és páratlan felfutás egyrészt a labdarúgás Hamupipőkéjének gyönyörű története – a walesiek először vehettek részt az Európa-bajnokságon, és mindjárt az élmezőnybe kerültek –, másrészt a jelenkori futball ellentmondásainak megtestesítője. Ilyen szerény kvalitású csapat eddig talán csak egyszer, 1964-ben volt a legjobb négy között, hiszen az akkori dán válogatottat 1963-ban, majd 1966-ban is 6-0-lal intézte el az Eb-n ellene – hosszabbítás után – 3-1-re nyerő, s ezzel a bronzérmet megszerző magyar válogatott. A két nagy meglepetéscsapat, az 1992-ben – beugróként – győztes dán együttes, valamint a 2004-ben aranyérmes görög gárda jórészt képzettebb játékosokat vonultatott fel, mint amilyen futballisták a walesi varázslat illuzionistái, bár olyan csillagászati értékű labdarúgója egyik nyertesnek sem akadt, amilyen a drága Bale. (Más idők jártak, ám a dán csatársztár Brian Laudrup átigazolásáért 1990-ben hatmillió márkát fizetett a Bayern München az Uerdingennek, míg az AS Romában is játszó kitűnő görög középhátvéd, Trajanosz Dellasz szerződtetésének legmagasabb piaci ára – 2005-ben – ötmillió euró volt.) Noha Hal Robson-Kanu felejthetetlenül finom gólt szerzett a belgák ellen, Bale-en kívül a többiektől nem lehetett hasonló kabinetalakításokat remélni, ráadásul a portugálokkal szemben a Real Madrid-szélső a királyi gárda nagyágyújának árnyékában maradt, míg a másik walesi csatár ezúttal csak Robson-Kamu volt.
Ezzel együtt Chris Coleman, a búcsúzók szakvezetője emelkedetten említette:
„Amilyen szenvedélyesek, olyan büszkék vagyunk. A csapatra, a szurkolókra, az országra. A mi táborunk nemhogy Európa-, de egyenesen világbajnok."
A portugálok nem használnak ilyen nagy szavakat, de hallatlanul megkönnyebbültek, mert válogatottjuk olyan, akár a Benfica: a lisszaboni klubcsapat hét BEK- és BL-döntőjéből csak kettőt nyert meg, míg a hét vb- vagy Eb-elődöntőt vívó nemzeti együttes szintén csupán másodszorra aratott diadalt. (Először idegen pályán.) A portugál nagyság, Cristiano Ronaldo így vélekedett: „Kétségkívül voltak e tornán nehéz pillanataink, de jobb valamit gyengén kezdeni, aztán boldogítóan befejezni. Remélem, nem zokogunk majd a döntő után, mint 2004-ben Lisszabonban."
CR7 – akit a Bild című német újság „Finaldónak" nevezett – az első játékos az Eb-k történetében, aki a harmadik elődöntőjét vívta; a legtöbb meccset (húszat) számláló labdarúgó a kontinenstorna históriájában; egyúttal immár társgólrekorder az egyetlen Európa-bajnokságon – az 1984-esen – kilencszer eredményes francia Michel Platinivel. A talizmán vezérletével a portugálok először nyertek mérkőzést a mostani vetélkedőn a hagyományos játékidőben, ám ez annyira felszabadította őket, hogy Nani így nyilatkozott: „Nincs megállás. Csak akkor ünnepelhetünk igazán, ha megnyerjük a döntőt."
Az O Jogo című portugál lap fantáziafotóján mindenesetre már piros-zöldben fénylett az Eiffel-torony...
Jósnak is jó
Fernando Santost, a portugálok szövetségi kapitányát sokan megmosolyogták, amikor az izlandiak, majd az osztrákok elleni döntetlen után, s még a magyarok elleni meccs előtt kijelentette: „Megmondtam a családomnak, hogy csak 11-én (az Eb július 10-én ér véget – a szerk.) megyek haza, és ünneplés közepette fogadhatnak." Az időpontban nem tévedett, s hogy önbizalma töretlen, azt bizonyítják az elődöntőt követő szavai: „Győzni megyünk Párizsba!"
