– Végtelenül egyszerű a történet – kezdi Dénes Ferenc sportközgazdász. – Kiderül, hogy a király meztelen, hogy milyenek a mi nagyvállalkozóink. Huszonöt éve a közgazdaság-tudományi egyetemen már oktatóként mentem a folyosón, az ajtókra kiírták a tanszékek nevét angolul. Ugyanúgy, mint a Harvardon. De akik a szobákban ültek, azok – velem együtt – nem voltak a Harvard oktatói. Van egy rossz hírem: a témát, mármint azt, hogy a sportba kívülről érkező ember miért alél el attól, ha kezet fog vele egy játékos, vizsgálták amerikaiak is, és ugyanazt állapították meg.
Hiánycikk a keménység
Azt azért nehéz elképzelni, hogy Florentino Perez, a Real Madrid elnöke, aki építési vállalkozó, nem ugyanolyan kemény, hanem megengedőbb mint klubtulajdonos.
– Az más világ – folytatja Dénes. – Persze hogy futballfőnökként ugyanolyan határozott és következetes, mint a gazdasági életben, s bár ott valóban el lehetne ájulni a világhírű futballisták láttán, arrafelé ez nem divat. Azért nem, mert a Real Madrid nagyvállalat, a megtermelt pénz Perez máshonnan származó bevételeihez mérhető. A professzionális futballban elképzelhetetlen a megengedő viselkedés. Hogy máshonnan is hozzak példát, az efféle mentalitás a Manchester Unitednál sem divat. Itthon is sokan relatíve komoly összegeket invesztálnak a futballba, a tulajdonosnak elemi érdeke lenne, ha nem is a profit elérése, legalább az, hogy a klub költségvetése kiegyensúlyozott legyen. De itthon sajnos még nem tapasztaljuk a profi világban megszokott keménységet, a számonkérést.
Szemtől szemben mindenki mézesmázos
– Nem lehet általánosítani, nem mindenkiről mondható el, hogy gyengébb, mint a gazdasági környezetében – magyarázza Török Gábor politológus. – Például Garancsi Istvánt, a Videoton tulajdonosát gyakran azért kritizálják, mert úgy vezeti a klubot, mint egy vállalatot, és nem veszi figyelembe a specifikumokat. Azt nem tudom például, George F. Hemingway hogyan lett sikeres a gazdasági életben, de az biztos, a székesfehérváriakhoz képest egészen más elvek alapján irányítja a Honvédot. Ugyanakkor igaz: az urambátyám-szemlélet konzerválta a magyar futballban a feudális viszonyokat.
Török szerint a fő tétel, hogy akkor lehetek sikeres, ha alkalmazkodom. A közeg nem nagyon – sőt, nagyon nem – szereti, ha valaki változtatni próbál a megszokott sémákon. Éppen ezért a gazdasági életben eredményes vezetők, bekerülve a magyar futballba, tulajdonosként ritkán vállalják a konfliktust. Nagy divat még mindig a „Sanyi bácsizás”, a „Józsi bázás”; szemtől szemben mindenki mézesmázos, ám amint megfordul bárki, már összesúghatnak a háta mögött, s képletesen akár bele is döfhetik a tőrt. Akkor lesz rend a hazai labdarúgásban, ha az alapkérdést már nem lehet feltenni, ha a tulajdonosok többsége szembemegy e rendkívül káros felfogással.
Felvetem a politológusnak, Demján Sándor és Csányi Sándor, mint korábbi liga-, illetve jelenlegi szövetségi elnök, a két szervezet struktúráját a vállalatokénak megfelelően alakította át, ám földcsuszamlásszerű változásokra nem szánták el magukat. Ha cégeiknél lenne olyan gyenge a termék, mint a magyar labdarúgás, akkor bizonyosan nagyon sok ember elveszítené az állását, ám futballberkekben nem lehetett túl sok „repülésről” hallani.
– Egy szövetségi vezető helyzete teljesen más, mint egy tulajdonosé – véli Török. – Őt ugyanis választják, és természetes, hogy a legjobb eredményt szeretné elérni. De arra is törekszik, hogy legközelebb is rá voksoljanak...
Kapcsolati tőke a haszon
– A magyar labdarúgás mint szubkultúra, mint a társadalom alrendszereinek egyike sajátos módon, nem a piaci logika alapján működik –mondja dr. Dóczi Tamás sportszociológus. – Teljesen más a teljesítmény, a befektetés és a haszonmegítélése. Mást várnak el a gazdasági élet és mást a futball szereplőitől. Egy kívülről bekerülő embernek ismeretlen a sportágban uralkodó kapcsolati háló, ezért egy sikeres vállalkozó fordított helyzetben van: ő kénytelen alkalmazkodni a körülményekhez. Óvatos, kerüli a konfliktusokat, szüksége van olyanokra, akik segítenek neki eligazodni. Ha hirtelen újítana, bizonyosan ő járna rosszul. A futballközeg Magyarországon rendkívüli módon összezár. Nagyon sok embernek az az érdeke, hogy szinte semmi ne változzon, mert a labdarúgásból idehaza – a folyamatos kudarcok ellenére –még mindig nagyon jól meg lehet élni, ezért a többségnek úgy jó, ahogyan van.
– Nagy baj az is – fűzi hozzá Dóczi –, hogy a magyar futballban gyakran nem a teljesítmény alapján dőlnek el a dolgok. Egy tulajdonos nem a profit reményében vesz meg egy klubot, a hasznot inkább a sportághoz köthető kapcsolati tőkétől reméli.
Majd a szociológus a lényeghez ér: amíg ezek az állapotok fennmaradnak, addig sok jóra nem számíthatunk.
Tartunk tőle, kevésre sem.
