Húsz évvel a ferencvárosi bemutatkozás után olyan csapatot épített Győrött, hogy afféle itthoni parádékat még a Palotai-, Korsós-, Povázsai-, Keglovich-féle BEK-elődöntős (!) garnitúrával sem rendezett az ETO, amilyeneket a Hannichhal, Póczikkal, Burcsával, Szabó Ottóval, Szentessel, Hajszánnal kiálló együttes tartott nemegyszer. E társaság 102-50-es gólkülönbséggel nyerte el a bajnoki címet 1982-ben, és a következő évadban (már „csak" 82-37-tel) úgy duplázott, hogy a győri stadion átlag nézőszáma 16 637-re emelkedett.
Nyolcvanegy végén akadt olyan két hét, hogy előbb az Ózdot intézte el 9-2-vel, majd a Szegedet 8-0-lal a Győr...
Verebes Józsefet nem hiába hívták „mágusnak", akár Helenio Herrerát, a catenaccio atyját. Pedig egészen eltérő filozófiájuk volt; már, ha a magyar varázslónak volt filozófiája egyáltalán. Az ösztönös tréner két dologban hitt igazán: a támadásban és a szuggeszcióban. Igaz, egy védővel hitette el, hogy Híres Gábor a legjobb középhátvéd Európában: magával Híressel. Az ETO-nál szerényebb képességű MTK-t meg szintén a bajnoki címig vitte. Meg is született a nóta a Hungária körúton: „Meglátja, mester, menni fog!"
Gyerekes örömmel kuncogott a gólnál és a győzelemnél. S bár nem kerülte a konfliktusokat, a labdarúgókörökben mindig szeretettel emlegették, mert különleges egyéniségével a pályán kívül is bárkit el tudott bűvölni. Mágushoz méltón.
Most abban reménykedem, hogy ez a delejes ember előveszi a pálcáját, és visszahozza önmagát közénk. Bár neki odafenn sem lesz idegen: a szabadon szárnyaló szakvezető sosem járt a föld közvetlen közelében.
