Nem kérdés: más időket élünk. De kérdés: mennyire mást? Hol mennyire. A világ legnépesebb országában, mely egyre nagyobb súllyal, befolyással, tekintéllyel rendelkezik a nagyvilágban, évente több ezer embert végeznek ki, és a kínzással kicsikart vallomásokra épített perekkel igyekeznek a végtelenül korrupt, viszont ellenőrizhetetlen pártállami hatalom hitelét erősíteni a nép körében. A kivégzettek pontos száma államtitok, a perek mögötti valóság az esetek túlnyomó részében megismerhetetlen. Időközönként beismerik, hogy ártatlanokat végeztek ki, például amikor felbukkan elevenen „az áldozat", kinek megöléséért a kínai pártállam ölt. A beismert tévedések esetében a pártállami hatalom ismét kijelöli, kiknek kell bűnhődniük azok helyett, akik az egész gépezetet uralják és működtetik.
Közünk?! Hát van, sajnos. Van egy jó nagy orbánista tábor, mely Keleten látja a jövőt, ahol a bírói függetlenség dekadens elve nem gátolja a hatalmat abban, hogy megbüntessen mindenkit, akit bűnösnek tart, és megvédjen mindenkit, akit ártatlannak.
Putyin sincs távol ettől a pozíciótól, Orbán meg tőle. Az ő tábora ebbe az irányba nyomja az ügyészséget, a bíróságot, a közvéleményt, amennyire csak bírja és helyzete engedi. Van egy szép nagy, az előzőt részben átfedő kádárista tábor is, mely őrzi ama jó diktátor emlékét, aki sok koncepciós gyilkosságért felelős Rajk Lászlótól Gimes Miklósig, Földes Gáborig. A leglényegesebb azonban az, hogy itt van velünk ugyanaz az egyszerű válaszokra váró népi igazságérzet, amelyre Tkacsejev elvtárs hivatkozik: „Akkor hát ki a bűnös? Senki? Senki se bűnös?" Ismerős?
 |
| Tömérdek ártatlan embert lincseltek meg ösztönösen a nép egyszerű fiai évszázadokon át |
Rossz rezsimtől, rossz nosztalgiától megszabadulhatunk, de az igazságérzettől nem akarhatunk megszabadulni. Nem helyteleníthetjük, amit az igazságérzet diktál, hogy minden bűnhöz legyen bűnös, aki bűnhődik. Ez nagyon is helyénvaló igény, ami jogállamban csak nagyon korlátozottan elégülhet ki. Nem jogállamban még annyira sem, de ott meg lehet teremteni ennek a látszatát, mert ha nincs valódi bűnös, akkor lehet csinálni ártatlanból. Jogállamban meg nem lehet. Ha nem akarunk beletörődni abba, hogy ártatlanok bűnhődjenek, akkor abba kell beletörődnünk, hogy bűnök és bűnösök jelentős része büntetlen maradjon. Vagy-vagy.
Az igazságérzet kielégülésének tömérdek akadálya lehet. Először is az emberi bűn hiánya. Régen természeti csapások esetén rá lehetett mutatni a felelősre. Tengeri viharért Jónásra, pestisjárványért a zsidókra, sáskajárásért az egyiptomiakra, mindenben meg lehetett látni Isten igazságosztó hatalmát, minden földi büntetésben, bűnhődésben lehetett rá hivatkozni. A szekularizációval ez a lehetőség elveszett.
A valódi bűnösök lehetnek ismeretlenek, halottak, a bűnök ismeretlenek, régiek, elévültek, feltárhatatlanok. A bűnösség bizonyításának vannak objektív és szubjektív korlátai. Ha azt akarjuk, hogy biztosan ne lehessen elítélni minket – tehát senkit – ártatlanul, akkor azt kell akarnunk, hogy csak az ítéltessék el, aki minden kétséget kizáróan bűnös. Tehát senki, akinek a bűnössége lehetséges vagy akár valószínű, csak épp nem bizonyos. De milyen nehéz az igazságérzettel egyeztetni, hogy kisétál a tárgyalóteremből büntetlenül egy ember, aki valószínűsíthetően gyilkos! Mondjuk, pedofil gyerekgyilkos.
Ha valóban azt akarjuk, hogy mindenkit csak akkor ítéljenek el, ha büntetőjogi értelemben bűnös, csak azért, amiben bűnös, és csak annak arányában, amennyire bűnös, akkor azt kell akarnunk, hogy a bíróság a lehető legalaposabban vizsgáljon meg minden körülményt. Ebben az esetben az eljárás hosszú lesz, a keletkezett iratanyag mázsás, és a közvéleményt leginkább foglalkoztató, legnagyobb szabású ügyekben lesz a leghosszabb és legmázsásabb. Ha valóban azt akarjuk, hogy a bíróság az ügyről elérhető legjobb tudás birtokában döntsön, akkor azt kell akarnunk, hogy ezerszer többet tudjon róla, mint amennyit mi, laikusok tudhatunk. Ebben az esetben persze a népi igazságérzetet hordozó közvélemény nem is tudhat érvényes ítéletet alkotni az ítéletről, nem tudhatja, hogy megfelel-e az igazságnak vagy ellentétes vele.
Mondhatná a nép, hogy jó, én nem értek hozzá, de vannak, akik értenek, hiszek nekik. Mint amikor ráhajtok egy hídra: nem értek a statikához, nem ismerem a hídra vonatkozó adatokat, de bízom benne, hogy a híd nem fog beszakadni alattam, mert megbízható szakértelemmel készítették és tartották karban. De mi lenne, ha ott állnának a mérnökök a hídnál, és egészen eltérő véleményeket hangoztatnának annak teherbírásáról?
A bíróság a legerősebben ellenőrzött intézmény a mai Magyarországon. Különböző, egymástól független szintjei egymást ellenőrzik, és éppen a legjelentősebb ügyekben ellentétes ítéleteket hoznak, s dilettánsnak ítélnek ítéleteket. Első fok, másodfok, Kúria, esetleg Alkotmánybíróság, Strasbourg. Továbbá: ügyvédek, vádlottak, áldozatok, ügyészek, szakértők, jogi elemzők, tényfeltáró újságírók, szakirányú civil szervezetek. Sok-sok egymásnak ellentmondó szereplő, akik nem tekinthetők az adott ügyben laikusnak. A laikus egy dologban lehet biztos: nem lehet valamennyi kompetensnek egyszerre igaza.
Nem megbízhatóbb akkor a nép egyszerű fiainak igazságosztó ösztöne? A legkevésbé sem. Tömérdek ártatlan embert lincseltek meg ösztönösen a nép egyszerű fiai évszázadokon át, szerte a világon. Az Egyesült Államokban kivált. Az amerikai igazságszolgáltatásból ismerünk eseteket, amikor sok év után a halálsorról engedtek ki elítéltet, mert DNS-vizsgálatokkal objektíve kizárták a bűnösségét. Az áldozat hozzátartozói pedig ezt egyáltalán nem tudták elfogadni, mert meg voltak győződve róla, hogy csak az lehetett a bűnös, aki nem lehetett az.
A hétköznapi tudat nem alkalmas pártatlan ítélkezésre. Nem színvak bőr-, párt- és klubszínekre. Láttunk már helyi közösségeket önérzetesen kiállni bizonyítottan bűnös rendőrökért, polgárőrökért.
Van egy meccs, a lelátón ül a nép, és a pályán hozzák az ítéleketeket az erre felhatalmazott kompetensek. A legjobbak is hoznak rossz ítéleteket, és időközönként ezeknek nagyon súlyos következményeik vannak. Az ítéletek jelentős részéről a stúdióban ülő nagyon hozzáértők is ellentétes véleményt alkotnak. És sokszor megállapítják, hogy az eset megítélése nem egyértelmű, s nincs is mindig esélyük a bíróknak jó ítéletet hozni. A lelátókon ülő szurkolótáborok pedig ellentétesen és pártosan viszonyulnak az ítéletekhez. Az ellentétes szurkolói ítéletek egyikének minden hibás bírói döntés esetén helyesnek kell lennie. És fordítva. De bármennyire elfogultak a laikus szurkolók, bármennyi ítéletet vitatnak, az mindannyiuk számára evidens, hogy szurkolótáboroktól független bíróknak kell ítélkezniük a pályán, és a bírók ítéleteit nem vizsgálhatja felül semmilyen felsőbb igazság nevében semmilyen felsőbb hatalom. Márpedig – mutatis mutandis – ez történik mindenhol, ahol nincs jogállam, ahol az államhatalmak nem válnak el, ahol a bíróság nem független.
A véres valóságban sincs jobb és kevésbé frusztráló ítélkezési gyakorlat, mint a pályákon. Ott, ahol mindenki látja, mennyi a hiba, a hibalehetőség és a bizonytalanság, senki sem elégedett, nagyon együtt lehet érezni a rossz ítéletek kárvallottjaival, akik esetenként hatalmas lehetőségeket és iszonyatosan sok pénzt veszíthetnek egy-egy rossz ítélet miatt. Lehet vélelmezni, érzékelni vélni erre húzást, arra húzást, korrupció is van, nyilván sokkal több, mint amennyi kibukik. Lehet és kell törekedni rá mindenféle eszközzel, technikával, szabálymódosítással, képzéssel, hogy hibaforrásokat kiiktassunk, hibák valószínűségét csökkentsük. A bírók folyamatosan frusztrálják a lelátó népét, a lelátó népe folyamatosan szidalmazza a bírókat, de mindezzel együtt mindenki tudja és elfogadja, hogy a pályán a bírónak kell ítélkeznie, és az alsóbb bírót felülbírálhatja ugyan egy felsőbb bíró, de őt aztán az atyaisten sem.
