Így virradt fel karácsony napja 1914-ben a nyugati fronton két francia falu, Houplines és Frelinghien között. Az éjszakai közös éneklés varázslata még ott lebegett a zúzmarás tábor fölött. Különösen fájt tehát, hogy bár a nyáron bevonuló katonáknak azt ígérték: mire lehullanak a levelek, már haza is térhetnek, ők még a legszentebb ünnepet is kénytelenek voltak embertelen körülmények között tölteni.
A meggémberedett katonák úgy gondolták, december huszonötödikét egyszerűen nem tehetik tönkre fegyverropogással. Világháborúhoz képest meglehetősen szokatlan módon a németek ugyanezen az állásponton voltak. „Jó reggelt, Tommy!” – kiabáltak át a brit lövészárok felé. „Halló, Fritz!” – jött a válasz. „Cigarettát?” – kérdezték odaátról. Az éjszaka keményre fagyott árkokban mozgás támadt. Miután a németek érthető angolsággal kívántak boldog karácsonyt, két brit katona kimászott a vájatból, és elindult az ellenség állásai felé. Egyikük a skót Jimmy Coyle volt, besorozása előtt az Albion Rovers profi labdarúgója. A túloldalon a német harmadosztályú Fussballclub 02 Schedewitzben játszó Albert Schmidt és társai várták őket. A felek kezet fogtak, és megbeszélték: bár nincs hivatalos tűzszünet, karácsony napján senki nem akar harcolni.
Mind többen merészkedtek ki az árkokból a két sánc közötti semleges területre, „a senki földjére”. Több szemtanú is megemlítette, hogy a németek igazi úriemberekként viselkedtek. Néhány porosz katona ugyanis rossz szemmel nézte a jókedvű csődületet, és az angolok közé lőtt. Két halott, több sebesült. A németek nem hagyták annyiban a dolgot: megfenyegették a poroszokat, hogy ha ezmég egyszer előfordul, akkor ők maguk nyitnak tüzet rájuk.
A csevej tehát folytatódott, miközben többen a környék nyulait próbálták elejteni az ízletes ünnepi ebéd reményében. Egy angol borbély az ellenséges katonák loboncát nyírta le; akadt, aki szerelme fotóit mutogatta az ellenségnek; más meg aláírást kért a németektől, akik két hordó sört gurítottak át ajándék gyanánt a túloldalra. A hangulat akkor hágott tetőfokára, amikor néhányan cicomás ruhákat hoztak elő egy közeli elhagyatott házból: az angol katonák cilinderben, esernyőkkel a kezükben parádéztak a sáncok között, egyikük pedig elegáns női ruhában jelent meg.
Persze sort kellett keríteniük szomorú kötelességükre is: ki-ki eltemette saját halottait. Később a katonák a hagyományoknak megfelelően megosztották egymással karácsonyi csomagjaikat, hogy legalább az ünnep alatt ne kelljen senkinek se nélkülöznie.
Ezután kezdetét vette a világtörténelem legkülönösebb labdarúgó-mérkőzése, amelyről így számolt be az egyes számú norfolki egységnél harcoló A. Wyatt a Lynn Advertiser hasábjain: „Amint az várható volt, a barátkozás futballmeccsé alakult. A britek és németek közötti mérkőzés nem kitaláció. Tudom, hiszen én magam is játszottam.” Képzeljék csak el: fegyverropogás helyett izgatott szurkolás és a félig leeresztett bőrlabda tompa puffanásai töltik be a teret.
A meccset 2-1-re a brit csapat nyerte, amelynek kapitányát, Bill Tuckert a sportszerű németek kupával tüntették ki. És ez esetben a kupa szó szerint értendő, a játékos ugyanis – jobb híján – egy ténylegesen sörivásra való porceláneszközt kapott. Mivel azonban a német források 3-2-es angol vereségről számolnak be, előfordulhat, hogy több mérkőzést is játszottak, esetleg a felek memóriája a maguk javára szépítette meg az emlékeket. Talán kicsit érthetőbbé teszi a kavarodást a túlélők egyike, Ernie Williams, aki 1983-ban így idézett fel egy Wulverghem határában lezajlott találkozót a televízióban: „Valahonnan – annyi bizonyos, hogy a német oldalról – előkerült egy labda. Pillanatokon belül a helyükön voltak a kapufákat jelző kabátok, és kezdetét vette a mérkőzés, amely egyébként nem sokban hasonlított a manapság a tévében látható futballhoz. Aki akart, csatlakozhatott, így hamarosan mintegy két-háromszázan rúgtuk a bőrt meglehetős összevisszaságban. Játékvezető nem volt, és a gólokat sem számoltuk rendesen.”
A sötétedés után folytatódott az ünneplés, a katonák már előzőleg fenyőágakat gyűjtöttek, hogy hevenyészett díszekkel ékesítsék fel azokat. Egyikük felettese meghagyta: aki kárt tesz az ünnepi dekorációban, az súlyos büntetésre számíthat. „Huszonötödikén egész éjjel karácsonyi dalokat énekeltünk egymásnak, a német katonák egyike pedig szájharmonikán eljátszotta az angol himnuszt” – említi C. H. Brazier karabélyos a The Hertfordshire Mercury 1915. január 9-i számában.
Amúgy a labdarúgás nem számított ritka tevékenységnek a fronton. A sáros, hideg árkokban fagyoskodó katonákat feletteseik egyenesen bátorították, hogy alkalmas időben futballozzanak kicsit, mondván: a csapatsport egyaránt jót tesz az egészségnek és a közösségi szellemnek is. A sorozáskor külön plakátokat gyártottak a szigetország futballistái számára, hogy a „jó sportemberek” hazájuk szolgálatába szegődjenek.
Az azonban, hogy az ágyúdörejt gólörömre cseréljék, olyan valószerűtlennek hatott a nagy háborúban, hogy sokáig azt hitték, csupán afféle városi legendáról van szó. Pedig a brit lapok már 1915 elején sorra közölték a sebesülés miatt hazatérő katonák beszámolóit az esetről. Ugyanakkor jó néhányan voltak, akik – mivel táborhelyeiken az ünnep alatt is folytak a harcok – tagadták a karácsonyi tűzszünetet. Pedig egyes helyeken akár újévig is kitartott a béke. A főhadiszálláson ettől nem voltak lelkesek: Sir John French és Sir Horace Smith-Dorrien, a két brit parancsnok megtiltotta, hogy az eset megismétlődjék. A német oldalon szintén büntetést helyeztek kilátásba.
|
...és az emlékmérkőzés 2014 decemberében, korhű keretek között
Fotó: Philippe Huguen / AFP |
A szívmelengető történet hamar a brit kultúra részévé vált: a szokatlan futballmeccset már a következő években is előszeretettel ábrázolták a karácsonyi levelezőlapokon. Paul McCartney például a Pipes of Peace (Békepipák) című dalának 1983-as videoklipjében állított emléket a karácsonyi fegyverszünetnek. Az idén a legnagyobb brit áruházláncok egyike – amely egyébként két évtizede a hadsereg támogatója – rukkolt elő saját kisfilmjével. A reklám nagy felháborodást váltott ki a ködös Albionban: sokak szerint botrányos, hogy az esemény emlékét kereskedelmi célokra használják.
A futballmeccs legvalószínűbb helyszínén, a franciaországi Frelinghienben 2008 novemberében szobrot emeltek a fegyverszünet emlékére. Az ünnepély stílszerűen futballmeccsel fejeződött be: a találkozót – ezúttal jól dokumentáltan – a német hadsereg csapata nyerte 2-1-re. A centenáriumról az Angol Labdarúgó Szövetség is megemlékezett: december 17-én emlékmérkőzést rendezett a hampshire-i Aldershot Town 7100 férőhelyes stadionjában. Hogy pontosan mi történt 1914. december 25-én a nyugati fronton, azt vélhetően már sohasem tudjuk meg minden kétséget kizáróan. Annyi viszont bizonyos: egy maroknyi katona golyó helyett labdát lőtt, a gyilkolás helyett az emberséget választotta.
