Drótkötéltánc

Nemhogy senki nem mozdult, de – miközben a legmesszebbmenőkig fennállt a veszélye, hogy Brazília Brazíliában a legjobb tizenhat között kiesik, mint Itáliában 1990-ben –, a lelátókon semmiféle botrány nem fenyegetett (igaz, azt nem tudom, mi van, ha Chile jut tovább), és a pontrúgásos győzelmet úgy ünnepelte a tömeg, mintha rendes játékidős, valóban mámorító 5-0 lett volna követhetetlen cselekkel, ihletett átlépésekkel, sarkazásokkal, finom fektetős és bombagólokkal.

Egy berúgott büntetőnek is tudnak örülni Charles Platiau / Reuters

Majd a negyeddöntős helyezés cérnabiztos kivívása után, szombatról vasárnapra virradóra éjszakai karnevál zajlott Belo Horizonte városában, s könnyen lehet, hogy Rióban, Sao Paulóban vagy Porto Alegrében is. Tízezrek táncoltak ugyanolyan önfeledten az utcákon, amilyen átszellemülten énekelték a Mineiraóban a brazil himnuszt a hazai drukkerek. Julio Cesar – akinek a ráadásos sorsjátékban Isten fogta a kezét, mialatt ő a labdákat fogta – már a nemzeti dal felhangzásakor meghatódott, a dráma befejeztével pedig meg sem tudott szólalni, csak sírt a honfitárs riporter mikrofonja előtt...

Brazília százmilliós szurkolótábora tehát a csapattal van még akkor is, ha úgy fest, a táncszínházban szinte mindenki húzódással küzd, és úgy próbál szambázni – az előadás színvonala ennek megfelelő –, az itteni sajtó azonban leszedi a keresztvizet a társulat bicegő tagjairól, kivéve természetesen a megmentőt, aki, ugye, nemmás,mint a kapus. „Avassák szentté Julio Cesart!” – javasolta a Zero Hora című lap, míg a Folha do Sao Paulo így kommentálta a történteket: „Julio Cesarmegkímélte a nemzeti szégyentől Brazíliát”.

Julio Cesar: védőszent? Dylan Martinez / Reuters

A Gazeta Esportiva a hárítás emberének 8-as osztályzatot adott, a többiek közül csak Thiago Silva és David Luiz kapott 6 és felest, míg Luiz Gustavónak, Frednek és Jónak (a helyes kiejtés: zsó, még véletlenül sem jó) egyaránt 4 és felessel, Hulknak és Neymarnak 4-essel kellett beérnie. A chileiek közül egyedül az öngólt „szerző” és az utolsó tizenegyest elhibázó pechvogel, Jara neve mellé került 5-ösnél gyengébb érdemjegy...

A Jornal do Brasil azt jelentette: „Sok szenvedés a Mineiraóban”, az Estado do Sao Paulo pedig azt: „A középszerű brazil válogatottnak tizenegyesekkel kellett nyernie”. „A védelem ingatag, a középpálya gyakorlatilag nem létezik” – olvasható a kritikus megjegyzések között, és ha idevesszük Hulk és Neymar négyesét, akkor fel kell tenni a kérdést: működik-e valami egyáltalán?

Noha Luiz Felipe Scolari a tizenegyedik vb-mérkőzésen maradt veretlen a sárga mezes együttessel (2002-ben: hét győzelem, 2014-ben: két győzelem, két döntetlen), a látottak alapján megértem azt, amit az arénában fel sem tudtam fogni, hogy a bemutatáskor a szakvezetőt hasonlóképpen kifütyülték, mint Hulkot. Amúgy ez nem feltétlenül rossz jel a brazil válogatott számára, hiszen Scolari mostani segítője, Carlos Alberto Parreira ellen ugyanígy – sőt hevesebben – tüntetett a brazil tábor 1994-ben, s mint tudjuk, húsz esztendővel ezelőtt (is) világbajnoki címet nyert a sárga mezes csapat.

Ezzel együtt elgondolkodtató, hogy a nemrégiben még Felipaóként (Nagy Fülöpként) emlegetett tréner szombati teljesítményét a Gazeta 4 és felessel „díjazta”, és az érintett egyáltalán nem neheztelhet ezért, hiszen most már tagadhatatlan: játékosai többségének lélektani felkészítését nem sikerült megoldania. Kétségtelen, Brazília együttese 1950 óta nem volt ilyen nyomás alatt, mert – bár ebben az országban a második hely is mindig kudarc – odahaza elbukni a legnagyobb csapás, mindenekelőtt a labdarúgók számára, ám e presszióra nemhogy számítani lehetett: az maga volt a kétszerkettő.

Brazil önkéntesek figyelik a stadion mélyén a tizenegyes-párbajt Brian Snyder / Reuters

Márpedig jó néhányan szint alatt futballoznak, s ha a mai brazil válogatottban nincsenek is a nemhogy a cikk elején említett labdaművészekhez fogható, de akár „csak” Bebeto-, Rivaldo-, Ze Roberto-formátumú labdarúgók, annál, amit a garnitúra jó néhány tagja nyújt, valamennyien többet tudnak. Daniel Alves, Paulinho, Oscar, Fred nem volt vagy nincs a pályán, Hulk sokat hajt, de még többet ront, és ezzel már felsoroltuk a fél csapatot.

Nem csoda, ha Jorge Sampaoli, a chilei együttes argentin szakvezetője úgy értékelte a találkozót, hogy abból „lehetett volna Mineiranazo is”. (Utalás 1950-re, a „Maracanazóra”, a braziloknak az uruguayiaktól Rióban elszenvedett döntő vereségére.) A földindulás elmaradt, és errefelé most nem tudják, hogy a nagy megkönnyebbülés után szerencsésnek vagy balszerencsésnek tartsák-e a következő párosítást. Kolumbia válogatottja ugyan megint nagyon meggyőző volt, és négy egymást követő győzelmével, valamint 11-2-es gólkülönbségével a torna sztárgárdáinak egyikévé lépett elő, ám a brazilok szívesebben játszanak a kolumbiaiakkal, mint az uruguayiakkal.

Nem beszélve arról, hogy – bármilyen megpróbáltatásokkal járt is a chileiekkel vívott knock-out mérkőzés – a házigazdák nem kerültek szembe a spanyolokkal és a hollandokkal sem. Azért az ritka lehetőség, hogy „Copa America-ágon” juthatnak (esetleg) a legjobb négy közé... Most a világ a csalódást keltő – Neymar néhány alakítását kivéve mindent, ami brazil, nélkülöző – futballjukról beszél, de azt is figyelembe kell venni: temetni őket veszélyesebb, mint a vb-n eddig produkált támadójátékuk.

Szurkolók a fellegek felett, Neymar a földön Toru Hanai / Reuters

Akadnak, akik tudják ezt. A brazil Sport Tv-nek van egy állandó vb-műsora, amelyben négy korábbi világbajnok, a brazil Carlos Alberto Torres, az argentin Daniel Passarella, a német Lothar Mätthaus és az olasz Fabio Cannavaro a szakértő. Közülük Passarella kijelentette, hogy brazil–argentin vb-döntő lesz a labdarúgás történetében először, és a másik három extraklasszis egyáltalán nem tiltakozott...

Kolumbia képviselője nyilván közbeszólt volna, de annak az országnak nincs labdarúgó-világbajnoka – a gárda először tartozik a vb legjobb nyolc csapata közé –, még ha az uruguayiak elleni találkozón duplázó James Rodriguez első gólja után joggal állapította is meg a sokakkal együtt elkápráztatott kolumbiai tudósítók egyike: „Felrobbant a Maracana.” Miként – bár az nem volt olyan szép – Jara kapufás tizenegyesénél a Mineirao...

Hogy a Porto Alegre-i Beira Rio stadionban lesz-e hétfőn detonáció? A kérdés sokakban azért vetődik fel,mert 1982-ben volt egy Algéria–NSZK vb-mérkőzés, amelyet az afrikaiak megnyertek (2-1). A virtuóz Rabah Madjer ugyanolyan kellemetlenségeket okozott a német válogatottnak, mint öt évvel később, a Porto–Bayern BEK-döntőn (szintén 2-1) a müncheni klubnak... Ám a német csapat a mostani világbajnokság legstabilabb együttesei közé tartozik.

Annak idején sem lehetett különösebben ingatagnak nevezni, hiszen – igaz, az algériaiak gyalázatos „kibundázása” után – ezüstérmet szerzett. Ám jelenleg olyannyira uralja a pályát, ahogyan talán még soha. Játékosai 84,5 százalékos pontossággal adogatnak, szinte lehetetlen tőlük elvenni a labdát. Közben a német sajtó a „Kurzpass-spiel” (a rövid passzos játék) ellenállhatatlanságáról áradozik.

Ráadásul napjaink német együttese más erkölcsi alapon áll, mint a nyolcvankettes, mert eszébe sem jutott szalonremit játszani az amerikai válogatottal. S noha Ghánát a kelleténél lazábban kezelte a társaság, stílusa és labdabirtoklási fölénye nyomán azt kell feszegetni, hogy akkor mi is van a tiki-taka alkonyával? Ahogyan látom, a szambának sem áldozott le. Belo Horizonte utcáin semmiképpen.