Melynek voltaképp egyetlen tétje volt: megszerzi-e a svájci Roger Federer azt az utolsó trófeát, amely gyűjteményéből hiányzott még. Svájc ennek előtte még soha nem játszott DK-döntőt. Ergo Federer sem. Kevesen fogadtak volna arra, hogy a világ legjobb nyolc teniszezője közé sorolt két svájcinak a francia klasszisok (Tsonga, Monfils) ellen tudnak állni. Ám a DK arról híres, hogy minden megtörténhet benne.
|
Federer, Wawrinka: páratlan páros
Pascal Rossigno / Reuters |
Eleinte úgy látszott, ez most sem lehetetlen. Tudniillik hiába nyert Wawrinka a könyökét fájlaló Tsonga ellen, a macskaügyességű Monfils három sima szettben megverte Federert az első napon. 1:1 2:0 helyett. A második nap jött a páros és a svájci kapitány, aki talán két nevenincs játékosát – Chiudinelli, Lammer – nevezte volna be 2:0 után, ám végül az olimpiai bajnok Federer, Wawrinka párost játszatta. De ne higgye senki, hogy biztosra mehetett. A két klasszikus egyéni játékos ugyanis az azt megelőző utolsó öt páros meccséből négyet elveszített a DK-ban!
Velük szemben Tsongának és Gasquetnak kellett volna pályára lépnie, de újabb fordulat következett: fél órával a kezdés előtt Tsonga úgy érezte, ilyen könyökkel nem játszhat. Beugrott helyette Benneteau, ám a két svájci esély nélkül hagyta a franciákat. A harmadik napon már csak a hátfájós Federernek kellett „végeznie” Gasquet-val – Tsonga végképp nem volt hajlandó pályára lépni, megsiratván honfitársait –, és ezt több mint simán abszolválta. Svájc megnyerte a DK-t. Federer, aki egy héttel korábban épp a háta miatt nem állt ki a vb-döntőre Djokovics ellen Londonban, jól tartalékolt. A hazafias örömkönnyek, amelyeket hullajtott, valódiaknak tűntek.
Aczél Endre
Bowlkirályok
„A következő feladat? Az ismétlés, azaz újabb bajnoki cím” – idézi Pete Carroll edzőt a Seattle Times a Seattle Seahawks első Super Bowl-győzelmének másnapján, 2014. február 3-án. Ez – két egymás utáni siker – legutóbb tíz éve a New England csapatának sikerült. 2014 decemberében elképzelhető, hogy éppenséggel e két csapat játssza a következő Super Bowlt február elsején az arizonai Glendale-ben. Igaz, ehhez első lépésként az ősszel bukdácsoló, de utóbb zsinórban négy meccset nyerő Seattle-nek be kell jutnia a rájátszás 12 csapata közé.
Ismétlés? Ha odaér, és az NFC (az egyik főcsoport) bajnoka a Seattle lesz (például a Green Bay-t vagy a Dallast megelőzve), s az AFC-t (a másik főcsoportot) a Denver nyeri (például az idén legjobb napjait idéző New England előtt), akkor jöhetne az újabb Seattle–Denver döntő. Ismétlés? Vissza 2014. február másodikára. East Rutherford, New Jersey állam, MetLife stadion. Természetesen minden idők legnagyobb Super Bowljaként tálalják a mindaddig cím nélküli Seattle és a kétszeres bajnok Denver döntőjét. (Becenév: „Marijuana Bowl”, mivel Washington és Colorado az első két amerikai állam, ahol a 2012-es választásokon legalizálták a marihuánát.)
A Seattle az NFL legjobb védelmével érkezik: az alapszakasz 16 meccsén átlagosan 274 yardot engedett vetélytársainak, amelyek összesen 231 pontot értek el ellene. A Denver 16 meccsen 606 pontot szerzett (NFL-csúcs), és 7313 yardot tett meg. Tizenhatodik évadát játszó irányítója, Peyton Manning 16 meccsének mérlege: 55 touchdown, 5477 passz-yard, mindkettő NFL-csúcs.
Kezdődik az „ellenállhatatlan támadójáték” és a „mozdíthatatlan védelem” meccse. Tizenkét másodperc után 2:0-ra, 18 perc után 15:0-ra vezet a Seattle a támadásban és védekezésben is hibát hibára halmozó Denver ellen. Ilyen nincs. De van. Ekkor a Denver támadói eljutnak a Seattle 35 yardos vonalára (mindkét csapatnak 50 yardnyi saját területe van), ám Manningnek már a második passzát kapja el a Seattle egyik védője, ezúttal a döntő legértékesebb játékosa, Malcolm Smith, aki 69 yardot rohan a Denver alapvonaláig.
A félidő 22:0. Televíziós nézőcsúcs, 111 millió amerikai hüledezik a képernyők előtt, miközben a félpercenként négymillió dollárért sugárzott hirdetéseket nézi. A denveri lidércnyomás a második félidőben azonnal folytatódik: 12 másodperc kell ahhoz, hogy a Denver kirúgását Percy Harvin az alapvonalig hordja vissza: 29:0. Majd: 36:0. Ekkor jönnek az első denveri pontok: 36:8.
...45:8 a vége. Megalázó. És a védelem diadala.
Baló György
Dobogó szívvel
Nagyon büszke vagyok rá, és kicsit irigylem is. Büszke vagyok, hogy ismerhetem hosszú évek óta, hogy tanúja lehettem, miként érett tehetségből klasszissá, hogyan alakult, formálódott a legcéltudatosabb versenyzők egyikévé, akit valaha láttam. Lassan és türelmesen lépkedett a választott úton, ha kellett, lehajtott fejjel állta a próbatételeket, amíg eljött az ő ideje. Az bizony pedig már tart vagy tíz éve, első, Debrecenben kiérdemelt Európa-bajnoki aranya óta. Olyan világklasszis sportolóról beszélünk, aki – és ez talán a legnagyobb erénye – tartósan képes nem csupán lépést tartani a világ elitjével, de diktálni, formálni, alakítani tudja sportága és választott tornaszere divatját.
 |
Berki Krisztián: nem gyűrte le a hírnév
Hsziaoji-Csiu / MTI/HSZINHUA |
Büszke vagyok, mert miközben többször és megközelíthetetlenül gyűrte maga alá a világot, a hírnév nem gyűrte le, maradt, aki volt: egy született jó ember, egy tiszta szívű, szerény és példátlanul szorgalmas tornász. Nem szégyellem bevallani: kicsit irigy vagyok rá, mert neki sikerült az, amiről minden, a sportágát komolyan űző sportoló álmodik, amire egykor én, magam is vágytam. Ő az lett, amivé lenni én is akartam, neki bejött „a Himnusz a dobogón”, ahogyan ötéves kezeimet a csípőmre vágva és anyukámék elé állva benyögtem anno a tutit.
Ez az irigység persze nem igazi: semmi köze a Kárpát-medence falai között kissé savanykássá érlelődő, kifogásokat és mondvacsinált magyarázatokat kereső, nekünk, magyaroknak sokszor bőr alá kúszó, már-már zsigeri szintű érzelemhez, mert tudom, mennyivel többet dolgozott érte, és azt is, mekkorával nagyobb tehetséggel tette, mint én. Azt viszont fájlalom kissé, hogy neki megadatott felnőtt fejjel megélni a mélységét, a valódiságát mindannak, amit véghez vitt. Nem csupán érett férfiként, de mostanra apaként is bebizonyítani, hogy a család és a karrier nem egymást taszító fogalmak, hanem nagyon is képesek – nagy ráfordítással persze – barátságban meglenni egymás mellett.
Láttam rajta az idén a kételyeket; azt, amint a szófiai Eb-ezüstje után a legőszintébb belátással beszélt arról, mi kell a változáshoz, hogy újra a legjobb legyen. Éreztem a szomorúságát és a dühét, amikor az őszi magyar bajnokságon, ezer meg ezer jó gyakorlat után, épp ott és akkor rontott, s esett le a szerről. Dekódoltam a finoman küldött jeleit annak a munkából nyerten magabiztos formájának, ahogyan Nanningba indult a vb-re. Ott megint kiderült: ő a világ legszebben, legtechnikásabban tornázó lovasa, s így harmadszor is a legfelső fokon állva volt ő újra „a Himnusz a dobogón”.
Büszke és kicsit irigy vagyok, ahogyan írtam, na meg kissé dühös is. Leginkább az egyre többet, az internetes keresőprogramokban a neve mellett felbukkanó zárójelekért, a zárójelekben mintegy azonosító kódként szereplő megjelölésért, hogy (tornász). Noha persze az, de abban világklasszis. Egyedi és megismételhetetlen. Márkanév és védjegy. Így nekem ő a BERKI KRISZTIÁN.
Csisztu Zsuzsa
Veszélyes üzem
Esküszöm, hogy eredetileg csak a szépre akartam emlékezni e néhány sorban, „a boldog nyárra”, amikor is a Hungaroringen az évad legjobb versenyét futották (már megint nálunk, a sokszor alábecsült „lassú” pályánkon), meg a „két csillagra”, persze nem a két szemedben, hanem a Mercedes-csillagokra, konkrétan is a három ágúra, meg átvitt értelemben is. Hamiltonra és Rosbergre, akik új világcsúcsot állítottak föl: egy idényben aratott tizenegy kettős győzelmükkel átadták a múltnak a McLaren (Prost és Senna) 1988-as rekordját.
Még arra sem igen tértem volna ki, hogy a sors – és Jean Todt elnök – szeszélye folytán az idén a Mercedes csak önmagával versenyzett, a két kiváló embere pedig csak egymással. Ahogyan azt maga Hamilton sérelmezte (mert benne maradt még némi eredeti sportszerűség) az első négy nyert futama után: „Jobb szeretném, ha a többieknek is legalább olyan jó autóik lennének, amilyen az enyém. Akkor volna igazi a verseny, valós a küzdelem.”
Hogy erről ebben az évben le kellett mondania, persze nem ő tehet, hanem elsősorban a már említett FIA-elnök, aki nemes elhatározással úgy döntött, hogy fenekestől fölfordítja az egész Forma–1-es cirkuszt, és ez – főleg az új motorok bevezetésével – sikerült is neki. A zseniális mérnökök megoldották a majdnem lehetetlen feladatot, és megalkották az előírt turbófeltöltős, a fékezéskor energiát visszatápláló motort, ami nagyszerű teljesítmény egyfelől.
Másfelől viszont, miután csak a Mercedes motorja sikerült, a Renault-é meg a Ferrarié nem, változtatni pedig tilos volt, már a szezon rajtja előtt eldőlt a világbajnokság sorsa, ami nézői szempontból nem volt a legszerencsésebb. Viszont: a Forma–1 2014-ben fennállásának legnagyobb változását élte meg, sikeresen.
Sikeresen?!
Az utolsó három vb-futamon két csapat már nem tudott részt venni anyagi okokból, míg a harmadik a szurkolóitól koldulta össze a részvételhez hiányzó hárommillió fontot. Az RTL német televízió a Mercedes-dominancia, továbbá a sikeres német versenyzők ellenére ez évben több, mint egymillió (!) nézőt veszített. Több jelentős pályán (Heidenheim, Monza) pedig a legdrágább lelátókon üres széksorok tátongtak. Ami nem feltétlenül a boom jele, hanem inkább a krízisé. „Az utóbbi húsz év legnagyobb válságáé!” – amint azt a Motorsport Aktuell autós szaklap írja, Vörös figyelmeztetés című, kétoldalas cikkében.
Dávid Sándor
