 |
Szobrot emeltek Charlie Parkernek, utcát neveztek el róla, bélyeget adtak ki az arcával
AFP |
Elkényeztetett fiú volt, anyja öltönyben, nyakkendőben járatta iskolába, sztepptáncos apja korán otthagyta őket. Rosszul tanult, az iskolában zenélt, de eleinte az se nagyon érdekelte, úgy tizenhárom évesen azonban valami megváltozott. Következő korszakában napi tizennégy órákat gyakorolt, tizenhat évesen már profi muzsikusnak állt.
Még nem volt rá készen, érték kudarcok is, amire még több gyakorlással válaszolt. És kábítószerrel. Egy autóbalesetet követően két hónapra ágyba kényszerült, többé nem tudott meglenni morfium, később heroin és alkohol nélkül. Akkor is csak tizenhat, amikor először megnősül, és első gyermeke születik, de ez nem nagyon érdekli, mindent maga mögött hagyva rohan New Yorkba, és fújja, fújja, csak fújja...
Nem csak technikai értelemben válik hangszere urává, nem csak azt tanulja meg, hogyan játssza el ugyanazt a dallamot mind a tizenkét kulcsban, tizennyolc évesen zeneelméleti értelemben megújítja a szólókat – pont, amikor anyjától táviratot kap arról, hogy apját leszúrták.
Dizzy Gillespie-vel, Miles Davisszel, Thelonious Monkkal és másokkal ott van a szvinget váltó bebop születésénél, de a művészettörténet e ponton a munkásmozgalom áldozata: az 1942–43-as zenészszakszervezeti sztrájk miatt egészen 1945-ig nagyon kevés lemezfelvétel készült. Pedig a New York-i fekete muzsikusok éppen akkor üzentek hadat a szcénát addig uraló fehér bigbandeknek, és forradalmian új stílust fejlesztettek ki.
A világháború után aztán jönnek a lemezek és a rádióműsorok. Parkert ekkor már Birdként, azaz Madárként ismerik, aminek semmi köze a csicsergéshez. A becenév eredeti formája Yardbird (Baromfi) volt, és onnan eredt, hogy amikor autójukkal véletlenül elütöttek egy csirkét, Parker rászólt a sofőrre, álljon meg, vigyék haza megsütni.
Harlemben hamarosan klubot neveztek el róla, s a Birdland pillanatokon belül a dzsessz egyik ikonikus helyszínévé vált. Évekbe telt, mire a kritikusok és a szvinget játszó „nagy öregek” megbékéltek az új, zaklatott, szólókra épülő zenével – a közönségnek sokkal gyorsabban ment.
Parkernek sok baja volt, a heroin kedvéért néha zálogba adta hangszerét, kimaradt egy-egy koncertről, „dadogósra” sikeredett néhány stúdiófelvétel, fél évet töltött egy Los Angeles-i ideggyógyintézetben. De úgy 1950-re mindenki tudta róla, hogy zseni. Ezt tükrözi Clint Eastwood 1988-as életrajzi filmje, a Bird, amelyben Forest Whitaker alakítja a folyamatosan kába, végzetébe rohanó, ám a mikrofonok előtt csodát csodára halmozó zenészt.
Halála után anyja összeveszett a feleségekkel és élettársakkal, és visszavitette a holttestét Kansas Citybe, jóllehet Parker nyilvánvalóvá tette, hogy örökre New Yorkban akar maradni. A szertartást Gillespie fizette, és abból is botrány lett, hogy a deklarált ateista Birdnek a mama kívánságára egyházi temetést rendeztek.
De ez mind apróság. Akárcsak az, hogy azután szobrot emeltek neki, utcát neveztek el róla és bélyeget adtak ki az arcmásával. A lényeg, hogy Parker mára az általános kultúra része, ahogyan Bach, Mozart vagy Bartók.
Ezt a sorozatot azzal a Miles Davis-idézettel kezdtük, miszerint a dzsessz történetét négy szóban össze lehet foglalni: Louis Armstrong – Charlie Parker. Ennek megfelelően az első rész Satchmóról szólt, és egy év alatt Birdig jutva most körbeértünk...
