Azt mondta pénteken Dárdai Pál, a magyar labdarúgó-válogatott átmeneti szakvezetője, hogy „hihetetlen, mennyire nyugodt”. Ritka ember: rajta kívül senki sem lenne így ezzel.
Igaz, a „két hónapos” kapitány könnyen beszél, számára nincs különösebb tét, hiszen a szövetség – egészen rendkívüli módon – belement, hogy pécsi–berlini emberünk három mérkőzésre legyen a nemzeti együttes főedzője. Ez épp olyan unikális, mint az, hogy Dárdai elődjét, Pintér Attilát egyetlen tétmeccs után menesztették. Nem mondom, az északírek budapesti győzelme nagy blamázs volt, de nem nagyobb, mint az a hallatlan kapkodás, amely ezekből az ad hoc döntésekből sugárzik.
 |
| Dárdai, Nyilasi és a csapat: az utolsó edzés előtt a bukaresti stadionban Illyés Tibor / MTI |
Még ennél is nyugtalanítóbb –nem a beugró edző számára –, hogy a magyar válogatott legutóbb 1958-ban, azaz ezerkilencszázötvennyolcban győzött vendégként Románia legjobbjai ellen (2-1). Sőt már annak is negyvenkét esztendeje, hogy nemzeti együttesünk egyáltalán gólt tudott szerezni Bukarestben (2-2). Ez akkor – 1972-ben – történt, amikor válogatottunk mindmáig utoljára az Eb-n járt (egyenesen a legjobb négy közé került). S mondani sem kell, van „némi” különbség a kontinens élmezőnyéhez, illetve a földrész hátsó udvarához tartozó hajdani és mostani magyar labdarúgók között...
