Elvégre megtörtént az, ami elvileg nem történhetett meg. A futball piaci átalakulásának következményeként ugyanis évek óta megszűntek a váratlan események a bajnokságokban, amelyek büdzsé alapon dőlnek el. Angliában tíz éve nem nyert más bajnokságot, csak a Chelsea, a Manchester City és a Manchester United. A Deloitte szerint mindhárom együttes a világ tíz legtöbb bevételt elkönyvelő klubja között van. Ha nem ők nyernének, akkor az Arsenalnak vagy a Liverpoolnak kellene jönnie: e páros is a top 10-ben van. A ligatagok közül a húszba befér a Tottenham, a Newcastle, az Everton és a West Ham is. A francia ligában a PSG (Deloitte 4.) utcahosszal nyer. Németországban a Bayern uralkodik (5.), csak a Dortmund (11.) ijesztgeti olykor. Spanyolországban a Real Madrid (1.) és a Barcelona (2.) örök vetélkedőjét csak az Atletico Madrid (15.) képes megzavarni. Olaszországban a Juventus (10.) egyeduralkodó. Ahogyan ebből látszik: a világ leggazdagabb labdarúgócégei privatizálták a ligákat.
|
| Fotó: Eddie Keogh / Reuters |
És a futballpiac lényegéből fakadóan a differenciák legföljebb nőhetnek, mert míg társadalmi szinten az állam törekedhet a piac okozta egyenlőtlenségek csökkentésére, a globális piacokon nincs olyan szereplő, amely beavatkozhatna. Itt duplán igaz, amit Thomas Piketty bizonyított A tőke a 21. században című korszakos művében: a vagyon, a tőke újratermeli magát. Ezek a klubok a legtehetősebbek, ezért leigazolják a legjobbakat, ezért jobban játszanak, mint riválisaik, ezért jobb eredményeket érnek el, ezért több tévés bevételt könyvelhetnek el, ezért a nemzetközi porondon, a Bajnokok Ligájában garantált a helyük, ezért extra pénzt képesek termelni, ezért egyre ismertebbek a globális piacon, ezért nőnek bevételeik.
Ezek a csapatok olyan látványt, élményt, nívót garantálnak, hogy stadionjaik rendre megtelnek. Mind több pénzt kasszíroznak drukkereik ragaszkodásának köszönhetően, VIP-bokszaik irdatlan áraiból. Ezek a cégek – miként minden piac összes szereplője – a profit maximalizálásában érdekeltek, mert csak extra forrásokkal képesek tartani versenyképességüket abban az iparágban, amelyben rengeteg az irracionális befektetés (kínai állami tízmillió eurók elszórása, sejkek, oligarchák féktelen költekezése). Ezért növelik például a jegyárakat is. Ennek kapcsán jelennek meg legnyíltabban a szektor feszítő konfliktusai. Azok, amelyek arról szólnak, hogy a melósok mindenki számára hozzáférhető több mint játéka a tehetősebbek szórakozásává válik. Angliában az egekbe szöktek a jegyárak, a sokáig az elérhető belépőiről ismert Németországban is egymást követik az emelések. A Liverpool híres tábora tüntetéssel akadályozta meg az emelést, a Dortmund csodálatos közönsége is demonstrált ilyen ügyben.
|
| Fotó: Eddie Keogh / Reuters |
Az ősdrukkerek egyre többször tiltakoznak amiatt, ami felé a futball tart. Féltik a kultúrát, a szenvedélyt, a klubhoz tartozók közösségét, azaz az értékeket, amelyeken a tökéletes piacosítás előtt a sportág építkezett. Egyre többször jelennek meg a lelátókon olyan molinók, amelyek a hagyományt védik a pénz hatalmától. „Kapcsold ki a tévét, kapcsold be a szenvedélyt!”, „Ezt a háborút nem veszítjük el!”, „A munkásosztály játéka, az elit jegyárai!”, „Szeresd a játékot, gyűlöld a bizniszt!”, „A futball érted és értem van, nem a kibaszott iparért!” – ilyen feliratok láthatók stadionfalakon, lelátókon. Ennek fényében nem meglepő, hogy a közösségi médiában is egyre népszerűbb az #againstmodernfootball tag, amellyel a modern, értékvesztettnek tartott változattal szemben fejezik ki ellenszenvüket a fanatikusok. Ezzel sokszor lehetett találkozni akkor is, amikor a Leicester Cityről kommenteltek a drukkerek.
|
| Fotó: Darren Staples / Reuters |
Amikor ugyanis a Leicester tündérmeséje a valóság közelébe érkezett, mindazoknak a története lett, akik ahhoz a romantikus ideához ragaszkodnak, hogy mindenkinek sikerülhet. Az elit diskurzusában populistának bélyegzett mese ez arról, hogy le lehet győzni a hatalmasat, a gazdagot, a kivételezettet. Ezért nem érdekelt senkit, hogy a klub tulajdonosa éppúgy egy dúsgazdag külföldi, mint a riválisoké. Vichai Srivaddhanaprabha kevesebbet költ, mint mondjuk Roman Abramovics, ezért csapata a szegények közé tartozik. Ezért nem érdekelt senkit az sem, hogy vizsgálják üzleti trükkjeit, mert a klub cégek közötti machinációval kerülhette meg a szabályozást még 2014-ben. A remény története mindent kitakart. Ráadásul olyan mikrosztorik színezték az évadot, mint a melósból, nyolcadik ligás csatárból lett válogatott center, James Vardy föltűnése vagy a 64 évesen csúcsra érő olasz Claudio Ranieri fölemelkedése.
|
| Fotó: Matthew Childs / Reuters |
Ennek a lenyűgöző mesének akkor írták a legszebb epizódját, amikor idehaza a Felcsút kiesett az NB I-ből. A Vasas szurkolóinak száma idehaza úgy emelkedett azon a hétvégén, ahogy a Leicester drukkereinek száma külföldön. Az ok pedig ugyanaz volt: a futball az érzelmek játéka. Éppúgy eufóriát okoz az elfeledett csapat diadala, ahogy a múlt nélküli, hatalomközeli, közpénzből kitömött együttes bukása. Érdekes, hogy a technokraták nagy ellenfelei nem értik, miért áll szemben mindenki az emlék, identitás nélküli együttessel.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
A Felcsút közutálatának persze nincs köze a Leicester közösségi mennybemeneteléhez. Ahogyan Trump/Sanders amerikai sikerének sem Cipraszék Szirizájának születéséhez. Gondolhatjuk, hogy minden kortárs, közéleti jelenség független egymástól. Vagy észrevehetjük, hogy mind a lázadásról szól. Arról a reményről, hogy a fennálló, a hatalmas, az igazságtalannak tudott legyőzhető. A Leicester bizonyította is, hogy a leader, a közösség, a hit képes felülkerekedni a mindenhatón is.
Mert csodák vannak. Legalábbis amíg pályák vannak, addig biztosan.
