Bal kézzel a tulajdon jobbomra pingáltam, és úgy éreztem magam, mintha kifestettem volna a Szent Pál- székesegyházat.
A szekrényemben egyre gyűltek a mezek, csakis addig viselhettem ugyanis egyet-egyet, amíg az győzelemhez segítette a csapatot. Így eshetett, hogy – miután már minden egyéb lehetőséget kilőttem – kénytelen voltam megvenni minden idők legrondább kapusmezeinek egyikét: egy neonzöld förmedvényt 1998-ból.
 |
Gerrard, te szegény!
Ivan Alvarado / Reuters |
Volt csuklószorítóm, melegítőm, bikinim, fülbevalóm, karkötőm; ha hátul kicsit hosszabbra hagyom a hajam, úgy festettem volna teljes harci díszben, mint Chris Waddle fénykorában. Meccsnapon teljes menetfelszerelésben, sötétkék vagy piros térdzokniban jártam iskolába.
Aztán ott voltak a különféle rituálék: mindkét félidő alatt meginni egy-egy csésze angol teát a futball-labda alakú bögrémből. Adott zeneszámokat hallgatni meghatározott sorrendben. Bizonyos meccsek ismétléseit nézni. Dúdolni az angol himnuszt. Nem dúdolni. Imádkozni.
Egy darabig úgy tűnt, a sajtos-tejfölös chips például működik: a 2002-es világbajnokságon Owenék minden meccsén megettem belőle egy extra nagy adagot. Négy kilót híztam, mire jött Ronaldinho, és hazaküldte az angoljaimat.
Amikor David Beckham a 2004-es Európa-bajnokságon kihagyta a büntetőt Portugália ellen, a kórházban kötöttem ki. A papíromon ez állt: futballmeccs közben eltörte a csuklóját. Nem ragoztam, hogy valójában csak szurkoltam, épp elég volt megemészteni az újabb kiesést. Meg hát mi van, ha épp portugál-drukker az orvos. Máskor a már meglévő gipszemre festettünk brit zászlót a kollégiumi szilenciumon. Két hét kimenőmegvonás járt érte. Mit bántam volna, ha legalább szerencsét hoz!
De meg se értük az egyenes kieséses szakaszt.
|
Eddig tartott a remény
Tony Gentile / Reuters |
Aztán jöttek évek, amikor dacosan, szinte már szarkasztikus gúnnyal közelítettem az angol csapathoz. Ha mélyen magamba nézek, tudom, hogy tulajdonképpen ez sem volt más, mint felajánlás Fortunának: hátha majd akkor kezdenek el nyerni végre, ha utálom őket! Közben pedig összefacsarodott a szívem Lampard meg nem adott góljánál.
Az idei az ötödik „világbajnokságom”. Azt hittem, ha elégszer látom, ahogyan a mindenkori válogatott felül a Medúza tutajára, hogy aztán megsemmisülve, önmaga karikatúrájaként szálljon le arról valahol a nyolcaddöntők magasságában, kinövöm ezt az egész babonaságot. Csakhogy: amikor közelről mutatják a szégyentől és a bánattól eltorzult arcú Steven Gerrardot... Hát abba bele kell halni.
Ötödször tudom pontosan – szurkoló vagyok, nem bolond –, hogy semmi esélyünk a végső győzelemre. S mégis: tizenhat év után is azon kapom magam, hogy angol teát kortyolgatok a meccs alatt, és majdnem a torkomon akad a hagymás-tejfölös chips, amikor Suarez bevágja a másodikat.
