Profi bokszolók is részt vehetnek a riói olimpián – döntött a Nemzetközi Amatőr Ökölvívó Szövetség.
Az első reakció erre – főleg azok részéről, akik nem különösebben járatosak ebben a sportágban – általában az, hogy „jaj, szegény amatőrök, de el lesznek verve!”. Aztán: miért is szállna ringbe egy profi az olimpián? Az aranyéremért? Amikor dollármilliókat – esetenként tíz-, mi több, százmilliókat – kereshet akár egyetlen meccsen? Nyilván van, aki úgy gondolja: talán lesz a hivatásosokban annyi jó érzés, hogy nem söprik el amatőr sporttársaikat, és annyi önérzet, hogy nem „alacsonyodnak le” az amatőrök közé. A legtöbben valószínűleg féltik az amatőröket és az olimpiai eszmét, bár az utóbbinak – a jelek szerint – nem ártott, hogy jó néhány sportágban már a múltban is részt vehettek a profi csillagok a nyári játékokon.
Valójában a profik lennének hátrányba az amatőrökkel szemben. (Amúgy az élvonalbeli amatőrök is profik. Ők sem napi nyolc órai munka után mennek le az edzőterembe, hogy aztán olimpiát nyerjenek, amiért általában szép jutalmat kapnak.) Egy háromszor háromperces meccsre másképpen kell felkészülni, mint egy tizenkétszer három percesre. Arra a szakmai tartalomra, amely egy hivatásos meccsen 36 percre tervezve és általában ennyire elosztva nyilvánul meg, az amatőr világban kilenc perc jut. A különbség olyan, amilyen a hosszú- és a rövidtávfutás között van. A fizikai, taktikai és technikai differenciák miatt akár azt is lehet állítani: két sportágról beszélünk.
Erről diskurálva mondta nekem egy profi ökölvívó: másfél év felkészülés kellene ahhoz, hogy egy hivatásos átálljon az amatőr bokszra, és a visszaállás is ugyanennyi időbe kerülne. Megérné? Három év egy élvonalbeli profinak legalább három, de lehet, hogy hat-tíz meccset is jelent. Szorozzuk be azokkal a milliókkal, és ne beszéljünk a közben felfrissülő mezőnyről vagy az ismertséget jelentő show-król, amelyekről lemarad.
