A könnyező harcos

Madeira szigetén született, a főváros, Funchal Quinta do Falcao nevű szegénynegyedében, egy szociális bérlakásban, a kertészként dolgozó Dinis és a szakács Dolores negyedik gyermekeként. Nem tervezett gyerek volt, legifjabb testvérénél is nyolc évvel ­fiatalabb. Szülei úgy tekintettek rá: Krisztus ajándéka, ezért a Cristiano nevet kapta a keresztségben, a Ronaldót pedig Ronald Reagen amerikai elnök iránti tiszteletből. A vallás és a futball korán keresztezte életét: a keresztelőjéről elkésett a keresztapja, mert éppen meccset játszott...

A mélyszegénység nem rontja el a gyermekkorát, mert ha van labda, boldog. Amikor nincs, csinál magának rongyból. Pedig ez már nem az 50-es évek Kelet-Európája, hanem a 90-es évek elejének Nyugat-Európája, de Madeira csak természeti szépségére lehetett akkortájt büszke. Ezer kilométerre van Lisszabontól, távolabb, mint Afrikától, Ronaldo édesanyja is arra szorul, hogy átjárjon takarítani Franciaországba. Megint a sors furcsa tréfája: abba az országba, ahol évtizedekkel később a fia a portugál futballtörténelem legnagyobb diadalának főszereplője lesz...

A kis Cristiano azonban előnyére fordítja a szegénységet: egy köves, szikes földrészen bűvöli egyedül a labdát, amikor nincsenek társai, ott fejleszti ki a technikáját és ördögi cseleit. Szinte megtanul lábujjhegyen, szökkenve futballozni, mert mezítláb vagy lyukas cipőben a sziklás terepen csak úgy lehet. A mentális erőt édesapja csöpögteti belé, aki a lelkébe égeti: „Csak a gyengék adják fel".

Az érzelmi töltet vele született tulajdonsága. Amikor 2004-ben, 19 évesen a hazájában rendezett Európa-bajnoki döntőt elbukja Portugáliával Görögország ellen, zokogva sír. Mémek hadát ihlette, ahogy az idei Eb-n, Dzsudzsák Balázs gólja után toporzékol, mint egy hisztis gyerek. Pedig ez a szenvedély, a tökéletességre törekvés az egész pályafutása hajtómotorja. Mert őt egy érdekli: a legjobb akar lenni. Nem a csapatában, nem az országában, hanem a világon. „Amikor kisgyerek voltam, Lisszabonban majdnem mindennap sírtam. Még mindig sokat sírok – bánatomban, örömömben. A könnyek nem hagytak el. Sírni jó dolog", vallja.
A kiragyogó tehetséget nem lehetett nem észrevenni, és az ország egyik legelismertebb utánpótlás-képző műhelyébe, a lisszaboni Sportinghoz kerül.

A romániai magyar edző, Bölöni László emeli ki az ifik közül, és veti be 17 évesen a nagycsapatban 2002-ben. Csupán három gólt szerez 25 meccsen, mégsem kell sok idő, hogy szemet szúrjon a legnagyobb kluboknak, köztük a Manchester Unitednek. A vörös ördögök 2003 nyarán egy barátságos meccset játszanak Lisszabonban a zöld-fehérekkel, nyernek is, de mindenkire nagy hatást gyakorol a vézna, villámgyors fiú a szélen. A legenda úgy szól: a Lisszabonból ­hazafelé tartó repülőúton az MU hangadó játékosai nem győzték kérlelni Sir Alex Ferguson menedzsert, hogy vegye meg a szupertehetséges tinit. Így is történt, de utóbb kiderült: a rutinos öreg róka már eleve azért ment a lisszaboni meccsre, hogy szerződtesse Ronaldót, akinek vezérszerepet szánt, és az volt a tökéletes módszer az új fiú elfogadtatására, ha konok játékosait testközelből nyűgözi le a portugál srác.

A belé vetett bizalmat jól mutatja, hogy 18 évesen az MU legendás, korábban George Best, Eric Cantona vagy David Beckham által viselt 7-es mezszámát kapta meg.

Valljuk be, a 18 éves Ronaldót nem lehetett szeretni. Nehezen szabadult a labdától, önző volt és egocentrikus. Fergusonnál azonban jó kezekbe került, és a skót mester finoman, módszeresen, de határozottan vagdosta le a vadhajtásait. A fiú, aki már 18 évesen is csapata egyik legügyesebb játékosa volt a korántsem könnyű súlyú mezőnyben, évről évre még látványosan fejlődött is. Öt évvel később, amikor a Manchester United Moszkvában megnyerte a Bajnokok Ligája-döntőt a Chelsea ellen, már egyértelműen ő a csapat arca és vezére, megválasztják a sorozat legértékesebb játékosának, és év végén a világ legjobbjának járó Aranylabdát is neki nyújtják át. Ekkor már nem pusztán futballista, hanem ő CR7. A brand, az intézmény pályán belül és kívül is. Fiatal, ­jóképű, mint egy modell, tökéletesen karban tartja a testét, elkölthetetlen mennyiségű pénze van, és ő a világ legnépszerűbb játékának a legnagyobb sztárja.

Nem csoda, hogy irigyei, sőt, gyűlölői hasonló tempóban gyarapodnak, mint bankszámlája és trófeagyűjteménye. Pláne úgy, ha olyanokat mond: „Imádok Cristia­no Ronaldo lenni." Ki ne imádna?! Például akit Lionel Messinek hívnak. A két korszakos világsztár rivalizálását nem lehet megkerülni, egymás nélkül ez a két futballista talán nem is lenne az, aki. Két ­eltérő jellem, akit a sors egy időben dobott le a zöld gyepre, hogy talán soha ne lehessen eldönteni, ­melyikük volt nagyobb. Lionel, a Barcelona argentinja az alacsony, csendes, szótlan, picit feminin jó fiú vagy Cristiano, aki maga a melldöngető férfiasság, a magamutogató macsó, a torreádor. Mintha Csokonai Vitéz Mihály és Ernest Hemingway csapna össze az íróasztalnál. A PlayStation-korszak két futballgépe. Messi a technikásabb és a termelékenyebb, CR7 a komplexebb ­játékos, aki minden hangszeren játszik, aki ugyanolyan jól fejel, lő szabadrúgást és cselez, amilyen könyörtelenséggel fejezi be az akcióit.

Köztük tényleg csak a személyes szimpátia dönthet (miközben ne felejtsük el: míg CR7 emberileg kevésbé megnyerő sokak szemében, valójában ő a legtöbbet jótékonykodó futballista a világon, Bölöni közbenjárása révén Böjte atya árváit is hatalmas összegekkel segíti, a 2004-es indonéziai cunami után örökbe fogadott egy kisfiút, mert az ő mezét viselte, amikor hetek óta éhezve rátaláltak, nincsenek tetoválásai, és olyan sportszerű, hogy szinte sohasem kap lapot).

Fotó: Charles Platiau / Reuters

A rivalizálásuk akkor vált globálissá, amikor 2009-ben Ronaldo rekord­összegért, 94 millió euróért a Barcelona ősi riválisához, a Real Madridhoz szerződött. Szinte hihetetlen, de az a Cristiano, aki már Manchesterben is a világ két legjobbjának egyike volt, Madridban újabb szintet tudott ugrani, és még látványosabban fejlődött tovább. Az argentin most négyszeres BL-győztes és ötszörös aranylabdás, a portugál mindkettőt háromszor nyerte el, de a legutóbbi három aranylabdából és BL-serlegből is kettő-kettő az utóbbié lett. ­Messi 535, Ronaldo 548 gólt szerzett felnőtt tétmeccsen – ezek a számok legutóbb az 1960-as években voltak értelmezhetők egy futballistánál.

Mindkettejük keresztje a válogatott volt. Hiába szerzett Messi 71, Ronaldo 61 gólt címeres mezben, pályafutásuk végéhez közeledve mégis egyre valószínűbb volt, hogy hazájuknak nem nyernek soha nagy trófeát. Egészen mostanáig. Mint ahogy immár át kell gondolni a brazil („az igazi") Ronaldo és CR7 összevetését is, mert az igazit minden bizonnyal akkor kapnánk meg, ha a brazil Ronaldo ösztönös tehetségét a portugál Ronaldo elhivatottságával párosítanánk.

De az a futballista már tényleg az égiek küldötte lenne.