– Már tíz éve, hogy megállapodtunk. Akkor a harmadosztályban szerepeltünk, de elfogyott a szponzorok pénze. Úgy látszott, nem tudjuk fenntartani a gárdát. Belesajdult volna a szívem, ha vissza kell lépni, hiszen az NB III-as részvétel óriási reklám a településnek. Megkerestük hát Szima Gábort, a Debrecen tulajdonosát, aki létai lakos, s kértük, segítsen. Létre is jött az egyezség, fiókcsapatként működtünk tovább. A Debrecen adta a focistákat, az edzőt, az utánpótlás-együtteseket, a meccseket meg itt rendeztük. Az első fél évben a Lokival később a Bajnokok Ligájába bejutó Herczeg András volt a tréner, sőt még Dzsudzsák Balázs is itt játszott – idézi fel a szép időket Árva Barna, a létavértesi klub elnöke.
Az idős férfi a takaros létesítmény klubházában mesél a közelmúltról, miközben odakint gyerekek rohangálnak a pályán, épp testnevelésóra zajlik a centeren. A hátsó pályán középkorú férfi tologatja a fűnyírót, közmunkában ápolja a gyepet. Több társával együtt munkálkodik a sporttelepen, amely egy darabig biztosan nem ad otthont NB III-as mérkőzésnek. A csapat megnyerte az előző bajnokságot, vállalta is volna a másodosztályt, ám a klub nem kapott licencet.
– Nem adtuk le időben a kérelmet, így nem szereztünk indulási jogot –mondja az elöljáró. – Az NB III-ban mindig én intéztem a papírokat, ám ezúttal bonyolultabb volt a feladat, azt hittük, ezt már a Loki intézi.
Nem tette. Az meg nem sokkal az első forduló előtt derült ki, hogy a szövetség nem ad zöld utat a társulatnak. Amikor ez világossá vált, a DVSC beszüntette az együttműködést a létaiakkal. A debrecenieknek fontos lett volna az NB II-es társcsapat, mert tartalékgarnitúrájuk nem szerepelhet a második ligában, azaz fiatal játékosai a Létavértesben edződhettek volna. Ám az adminisztrációs bonyodalom minden tervet felborított...
|
Mögöttük a múlt: Szima Sándor és Árva Barna
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Ők úgy gondolják, mi rontottuk el. Mi azt hisszük, közösen hibáztunk – összegez Árva. Akárki is a felelős, úgy alakult, hogy pár nappal a rajt előtt a címvédő Létavértes játékosok nélkül várta az első találkozót, mert a DVSC visszavonult. Azaz labdarúgók voltak, mivel a helyi spílerek a megye II-ben szerepelnek, de ők nem akartak a harmadosztályban játszani.
– Nem volt jobb ötletünk, internetes hirdetést adtunk fel. Kiírtuk, hogy se pénz, se posztó, de aki akarja, megmutathatja magát. Tizenhatan jelentkeztek, mindegyiküket felvettük. Tudtuk, hogy nagy zakók jönnek majd, de úgy voltam vele, a télig valahogy életben kell maradni, addigra helyrejöhet a kapcsolat a Lokival, a tavasszal meg benn lehet maradni – mondja Árva.
A klubelnök mindent megpróbált, hogy megtartsa az NB III-as együttest. Elhalasztotta az utánpótláscsapatok első három bajnokiját, így heteket nyert arra, hogy megszervezzen néhány együttest. Egyeztetett a debreceni akadémiával, a sportiskolával, de a feleknek nem sikerült dűlőre jutniuk. Közben a világhálón szervezett felnőttcsapat sorra kapta a pofonokat: 0-8, 0-4, 0-9...
– Mostanra beláttam, nem megy – konkludál Árva, aki szerint amúgy sem volt elég pénz az NB III-ra.
– Hány forint kell egy évre? – kérdezzük.
– 25-30 millió. Ahol az önkormányzat nem száll be, ott szinte lehetetlen ennyit összeszedni – állítja.
– Ha nem is létaiak játszanak az NB III-as csapatban, olykor 50-en, de maximum 150-200-an vannak a nézőtéren, akkor minek tegyenek bele ennyit? – vetjük fel.
– Ha ez sem lesz, mi marad? – kérdez vissza.
Ekkor érkezik meg Szima Sándor, a vezetőség másik tagja, aki azonnal leszögezi: – Az nem lehet, hogy csak a munka és a magánélet legyen. Szükség van a közösségre.
Ezt bizonyítja is, amikor elénk teszi a település újkori történetét feldolgozó könyvet, amelyet többtucatnyian írtak. Aztán egymás szavába vágva emlékeznek az időkre, amikor még... Például mesélnek 1983-ról. Akkor épült a sportlétesítmény, amelyet társadalmi munkában húztak fel. Igaz, az akarat nem lett volna elég, így elmentek Debrecenbe az ott állomásozó orosz csapatok parancsnokához. A tiszt igent mondott a kérésükre, így katonai járművek végezték a földmunkát. Amikor a jelenről beszélnek, hangjukban mind több a szomorúság.
– Itt valami nagyon nagy törés van. Leépül minden. A jó melósok, a szakik már elmentek külföldre, állás nincs, csak a közmunkások maradnak. Az állam nem figyel ránk, az önkormányzatnak sincs semmije, vállalkozás alig. Kivéreztünk – összegez Árva. Szima így tromfol: – Értse meg, ez a történet nem a futball, hanem a vidék keserű sorsáról szól. Hiába küldjük az S. O. S. jeleket, ha nincs, aki vegye azokat.
– Akkor most feladják? – kérdezzük. Szinte egyszerre felelnek: – Dehogy.
És Árva már sorolja is, hogy amíg létezik az úgynevezett látványsportágak támogatóinak társaságiadó-kedvezményt nyújtó jogszabály, addig kiszélesítenék a tornacsarnokot, építenének lelátót, hogy a létesítmény megfeleljen majd az NB III-as követelményeknek, és egyébként is, a helyiekkel felálló garnitúra megnyerheti az idén a megye II-t, akkor pedig máris kezdődhet a kapaszkodás...
Aztán még elismétli: – Életem legnehezebb döntése volt a visszalépés. Megszakadt a szívem. De nem volt tovább.
Az meg már nem csak rajtuk múlik, lesz-e.
