Hogy akkor mit tenne az illetővel, azt keresetlen szavakkal ecsetelte. A könyvbemutató más stílushoz szokott közönsége előtt sem beszélt választékosabban, így egyvalamit mindenképpen elhihetünk a könyvet jegyző Havas Henriknek, aki szerint nem volt könnyű Dodi alpári stílusát úgy szalonképessé tenni, hogy a szöveg mégis a lehető leghívebben visszaadja a személyiségét, stílusát.
Elmúlt hatvanéves, de ez nem látszik rajta. Hatalmas vállak, betonra gyúrt karok, a börtönévek testépítésének eredményei. Dodi olyan, amilyennek egy már puszta megjelenésével is tekintélyt parancsoló, sőt, félelmet keltő verőembernek lennie kell. Bár ő azt mondta, öncéllal nem kereste a bajt és a konfliktust, és nem alázott meg senkit. Azonban az apjától – aki hasonlóan indulatos természetű volt, mint ő – azt tanulta, ha valaki megpróbálja megalázni, azt „üsse szét” azonnal. Ezt, ha úgy adódott, habozás nélkül meg is tette.
– Más, amikor az ember megbízást teljesít. Abban tényleg nincs semmi személyes – magyarázta olyan magától értetődő természetességgel és nyugalommal, hogy a végén nem lehetett nem elhinni, hogy ami a könyvben szerepel, pontosan úgy is történt meg, ahogy olvasható. Azaz, hogy Dodi fénykorában, fizikai erejének tudatában valóban teljes lelki nyugalommal odasétált későbbi áldozatához, és még mielőtt bokszerrel kiverte volna a fél fogsorát, higgadtan elmondta neki: „Tudod, nyomatékosan megkértek, hogy téged rendesen dádázzalak el. Valakinek beleszartál a levesébe”.
A könyvben persze azt is részletesen elolvashatja (már akinek gyomra is van hozzá, mert állítólag egyes részletekhez már Havasnak sem volt, a titkárnője pedig többször elhányta magát a közös munka során), hogy mi történt a tájékoztatás után.
„Nyílt a szája, de kimondani már nem tudta, amit akart. Belevertem a bokszerrel a fogsorába, tisztán hallottam a csontok recsegését. Darabokra törtek az elülső fogai, és szerintem a szájpadlása is leszakadt (...) Láttam, hogy fel akar ugrani, úgyhogy megküldtem ballal is, majd jobbról újra a bokszerrel, most az állára. Ettől kinyúlt, elvesztette az eszméletét. Még kettőt adtam az arcába, majd felemeltem a jobb kezét, és sorban eltörtem három ujját”.
Dodi hangsúlyozta: soha nem ölt embert, és nem perverz, nem követett el nemi erőszakot sem. Bár elismerte, némi szerencsére is szüksége volt ahhoz, hogy ne váljon gyilkossá. Amikor ugyanis bérmunkában ütlegelt valaki, nemigen foglalkozott azzal, hogy mi lesz, ha az illető belehal. „Ha belehal, hát így járt”, gondolta, s azzal sem törődött, hogy utána vele mi lesz.
Ennek ellenére olykor ő is félt. Szerinte, aki azt állítja, hogy soha sem félt, az hazudik. Minden nagyobb akció előtt félt. Drogként hatott rá a félelem. Bár amikor először megcsapta a börtön szele, kifejezetten vágyott a rácsok mögé. Nála idősebb bűntársát, „aki láthatóan parázott már a gondolattól is, hogy becsukhatják”, azzal nyugtatgatta, „szabadulásunk után már majd mindenki fel fog nézni ránk, mert hogy már voltunk sittesek”.
Azon túl, hogy feltárja, miként lett a 14 évesen biciklilopáson ért gyermekből többszörös visszaeső fegyveres rabló, a könyv bemutatja a hazai büntetés-végrehajtás mindennapjait, a börtönben folyó üzleteléseket, az íratlan törvényeket, amelyeket mindenkinek ismerni kell, és persze a korrupciót, az őrök visszaéléseit.
Bár, amiről Dodi (Havas) ír, az már a múlt. Legalábbis Fiáth Titanilla börtönpszichológus szerint az elítéltek és a nevelők viszonya bizonyosan más, mint amikor Dodi egy orvosi vizsgálatról távozóban gemkapoccsal kinyitotta a bilincsét, letaglózta az őreit és megszökött. És nem az volt az egyetlen szökése.
