A világszépét feleségül venni nem olyan szerencsés, mint amilyen ez a házasság volt. Mindjárt az első MCA-kiadású korong, a Crocodile Rock No. 1. lett a Billboard kislemezlistáján, s utána három és fél éven belül még öt Elton John-nóta (Bennie and the Jets, Philadelphia Freedom, Island Girl, Don’t Go Breaking My Heart, valamint a Beatles Lucy In The Sky With Diamondsának feldolgozása) került az élre Amerikában. Közben a Danielt, az albumcímadó Goodbye Yellow Brick Roadot, valamint a Don’t Let the Sun Go Down On Me-t a második helyen jegyezték: az sem olyan rossz pozíció... Az pedig a hetedik mennyországgal ért fel, hogy az 1972 és 1975 között Észak-Amerikában megjelent hét Elton-nagylemez mindegyike Number One-ná lépett elő.
Az őrületre jellemző: az akkor 27 esztendős „dollárpapa” 1974 októberére tervezett három Los Angeles-i koncertjére augusztus 5-én kezdték árusítani a jegyeket, és más nap már úgy sem lehetett belépőhöz jutni, hogy a hisztérikus érdeklődés miatt beiktattak egy negyedik hangversenyt is.
Abban az esztendőben Big John harmincnyolc koncertet adott Amerikában – Angliában csak kilencet –, és Houstontól San Diegóig, Seattle-től Portlandig, Clevelandtől Atlantáig, Chicagótól Bostonig mindenütt kitették a „Megtelt!” táblát. (A több mint két hónapos turné szeptember 25-én Dallasban kezdődött, és december 3-án Philadelphiában zárult.) November 17-én Montrealban lépett fel a brit rockmuzsika rendkívüli és meghatalmazott amerikai nagykövete, de azon az estén is hallották az USA-ban, mert a New York-i WPLJ rádió élőben közvetítette a kanadai show-t.
Tizenegy nappal később John egy másik legendás Johnnal, Lennonnal együtt énekelte a Madison Square Gardenben az I Saw Her Standing There-t, s még közelebb került a tengerentúli szívekhez, amikor a Caribou című albumának felvételein „Amerika zenekara”, a Beach Boys tagjai működtek közre. Azért is imádták a hatalmas országban, mert a Candle in the Windet Marilyn Monroe-hoz írta (1997-ben ennek változatát játszotta Diana hercegnő búcsúztatásán Londonban), a Philadelphia Freedom pedig Billie Jean-Kinghez szólt: a US Openen négy, a wimbledoni tornán öt egyéni diadalt arató amerikai teniszezőnő a szám címében szereplő klub játékosa volt. S ha már a sportvonatkozásnál tartunk: Elton John, aki – a zene után – mindenekelőtt a futballért rajong, a Los Angeles Aztecs labdarúgócsapatának a társtulajdonosai közé tartozott (Angliában pedig 1976-ban megvásárolta a Watford FC-t).
Amerikai hódításának megannyi csúcspontja közül kihagyhatatlan az is: 1975-ben közreadott nagylemeze, a Captain Fantastic and the Brown Dirt Cowboy úgy jelent meg az albumok toplistáján, hogy nyomban az első helyet foglalta el. S mindenekelőtt a „fantasztikus kapitány” valóban különleges akkori sikersorozatának köszönhető a harminchárom esztendővel későbbi kivételes elismerés: 2008-ban Elton Johnt választotta a Billboard a rock valaha volt legkiválóbb férfiszólistájának. Pedig később is voltak nagy dobásai (de még mennyi!), ám annyira még a Sad Songs, a Nikita, a Sacrifice, a The One vagy a Can You Feel the Love Tonight idején sem tobzódott, mint a hetvenes évek Amerikájában.
|
Elton Johnt, a brit rockzene lovaggá ütött óriását Amerikában fedezték fel igazán
Reuters |
Angliában abban a dekádban egy listavezető dala akadt: az 1976-ban Kiki Dee-vel közösen előadott Don’t Go Breaking My Heart. Ám a hetvenes esztendők brit lemezeladási lajstromában ez a korong is csak a harmincnegyedik helyre került, több Elton John kompozíció pedig nem jutott az évtized top 100-ába hazájába. Az azért még véletlenül se jusson eszünkbe, hogy az utóbb lovaggá ütött nagyság nem volt próféta a saját hazájában.
De parádés pályafutásának a 300 milliót is meghaladó értékesített lemezén, és hetvenöt országban rendezett több mint 3000 koncertjén túl külön figyelmet érdemel: a rock virtuóza 1972 és 1975 között Amerika felfedezése volt...
