Egy másik, a flyball nevű játékban a négy-négy kutyából álló csapatok tagjai egymás után, egymagukban száguldanak végig az akadálypályán, hogy a végén a szájukba vegyenek egy odakészített labdát, és a közönség zajos biztatása közepette iramodjanak vele vissza. Gazdáik csak a távolból, esetleg a pályán kívülről, a kutyát kísérve irányíthatnak. Ahogy az obedience nevű sportágban is, amelyben – erre utal az angol elnevezés – az engedelmességükről adnak számot az ebek. Itt a kutyáknak szintén póráz nélkül, a távolból kézjelekkel irányítva kell végrehajtaniuk a meghatározott gyakorlatokat.
Ez utóbbi játéknak tavaly hazánkban volt a világbajnoksága, míg az agilitynek az Európa-bajnokságát tartják nálunk ezekben a napokban. A kutyabemutatók és a sportversenyek emberek ezreit vonzzák, s valóságos mozgalommá váltak. Mind a kiállításoknál, mind a versenyeknél az Ebtenyésztők Világszövetsége (FCI) a legfőbb nemzetközi csúcsszervezet, s bár a fő cél továbbra sem a keverék kutyák propagálása, a rugalmasságot bizonyítja, hogy – miként a hazai tagszervezet, a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetsége (MEOESZ) is –a sportmegmérettetésekre igazolást adhat keverék kutyáknak is.
A szakbíró kimondhatja Fifire, hogy úgy néz ki, mint valamely elismert fajta, akkor is, ha nem rendelkezik az ezt igazoló „nemesi dokumentumokkal”. Így elindulhat a versenyen, bár ettől törzskönyvet persze nem kap. Idegrendszerük, gyorsaságuk, felfogóképességük révén a keverékek meghatározott célokra a szakemberek szerint még alkalmasabbak is lehetnek fajtiszta szüleiknél, s ez például tökéletesen bebizonyosodhat az agilitynél vagy egy filmjelenet forgatása közben.
A kutyaiparág ugyanakkor érdekes irányt is vett. Ugyanazon fajtákon belül egyre nagyobb a küllemi eltérés a „szépségversenyként” működő kutyakiállításokra tenyésztett, illetve a sportversenyekre, netán szimplán munkára nevelt vérvonalak között. Ezt dr. Jakkel Tamás, a MEOESZ küllembírói testületének elnöke is megerősíti. Az orvos végzettségű szakember, aki a 90 országot tömörítő világszervezet kilenctagú elnökségének is tagja, lapunknak elmondta, hogy egy vadásznak teljesen mindegy, miként néz ki a tacskója, az a lényeg, hogy rámenős legyen, jó szimattal.
Egy ilyen karakterű kutyával viszont már nem biztos, hogy sokan szeretnének együtt élni egy szűk lakásban. Másrészt a rendőrkutyának használt német juhászok sem nagyon nyerhetnének kiállítási serleget. A kiállítási és munkatípusok szétválása még nem vezet új fajtához, bár a mai kutyafajták kialakulása meglepően gyors, csak a XVII–XVIII. században kezdődött folyamat eredménye. A szétvált fajták leírásai, a ma is elfogadott standardok pedig csak a XIX. század végén indult és 1920-ig lezárult időszakban születtek meg, amikor Angliából elterjedve létrejöttek az egyes fajtaklubok s 1911-ben a világszövetség.
Ettől kezdve persze a tenyésztők az egyes fajtáknak megfelelően leszűkített genetikai állománnyal dolgoztak tovább, aminek pozitív és negatív következményei is voltak. Az új korszak a múlt század második felében kezdődött, amikor az élet megváltozása alapvetően átalakította a kutyákkal szembeni igényeket. Korlátozták a nagy hajtóvadászatokat, de csökkent az igény a többi munkakutya iránt is. Sok fajtánál különvált a munkára tenyésztett vérvonal az emberekkel való együttélésre szelektált példányoktól. A 150-200 éve még konkrét funkcióra kitenyésztett fajták a civilizált világban elvesztették eredeti feladataikat.
Már nem azt akarjuk a kutyától, hogy nyulat fogjon, hanem, hogy együtt lehessen vele élni. Ha egykor területet védett, legyen jól szocializálható a területén belül, elvihessük sétálni, felszállhassunk vele a villamosra akkor is, ha történetesen kaukázusi juhászkutya, amelyet azért „találtak ki”, hogy megtámadja, aki csak arra jár – értelmezi a kutyákkal szembeni mai igényeket Jakkel Tamás. A tenyésztés során bizonyos alaptulajdonságokat el kellett nyomni, s ahol nem sikerül, ott jött a tiltás. Dániában például 13 veszélyesnek nyilvánított fajta tartását tiltották be, figyelmen kívül hagyva az ember (a gazda) jelentőségét a kutya viselkedési szokásaira.
Utóbbinak a szakértők szerint sokkal nagyobb a szerepe, mint a fajtához tartozásnak. Ha pedig (helytelenül) a fajtát és nem a tendenciákat, vagy a hozzá nem értő tulajdonosok tevékenységét tiltjuk be, hogyan kezeljük a keverék kutyákkal kapcsolatos hasonló problémákat? (A nemzetközi statisztikák szerint a fajtatiszta kutyák aránya sehol sem haladja meg a populáció egyharmadát!) A kizárólag kedvtelésből tartott fajtáknál eközben főként földrajzi alapon alakultak ki eltérő formák. Amerikában egészen másfajta küllemű ebeket díjaznak, mint Európában.
Ott a minél mutatósabb, hosszú nyakú, hosszú szőrű állatok a divatosak. Ilyen külsőségeket a mintegy 400 kutyafajta közül hozzávetőleg 30-40-nél lehet megfigyelni. (Amilyen a szerencsénk, a pulinál és a komondornál is, divatban is vannak Amerikában.) A kutyatenyésztők sikerét kétségtelenül ma is egyrészt az ebek díjai jelzik. Másrészt viszont ott van a minőségre fittyet hányó, futószalagon kölyökkutyákat termelő réteg, amely csak a pénzre hajt. Az ilyen szaporítók kerülnek kapcsolatba a határokon átnyúló, jórészt külföldiek által működtetett kereskedelmi hálózattal, amely a minden papír nélküli kölyökkutyát megveszi száz euróért, egy kocsiban átviszi Nyugatra és ott eladja tízszeres áron.
Jakkel Tamás szerint az igényes tenyésztők azt is megnézik, hová kerül a kiskutya. A világszerte keresett küllembíró szerint hazánkban sajnos a minőségi tenyésztők is azt tapasztalják, hogy a „selejtet” lehet elsőként eladni. Tíz érdeklődő közül nyolc-kilenc esetében az első kérdés az, hogy van-e az alomban hibás egyed, mert azt papír nélkül, olcsóbban megvennék. Magyarországon a „kutyázás” még mindig inkább szabadidős tevékenységnek számít, miközben Amerikában és újabban Ázsiában is a piac ural mindent – állítja Jakkel Tamás.
A kutyakiállítás ott kőkemény gazdasági vállalkozás, amit az is mutat, hogy az Egyesült Államokban a nagyobb kiállításokon nem a gazdik vezetik fel a ringben a kutyákat, hanem profi szakemberek. Ez a tendencia Európába csak lassan lopakodik be. Ázsiában eközben rohamos a fejlődés. A magyar bíró nemrég egy kínai kiállításon járt, ahol a hazai rendezvények több ezer négylábú résztvevőjével szemben ugyan csak 300 kutyát mutattak be, de a különféle ruhákba öltöztetett ebek körül tömegesen nyüzsögtek az érdeklődők. Sok esetben a kutyatenyésztés a nyomorból való kilábalás esélyét nyújtja.
Oroszországban, ahol ma a világ talán legjobb kutyái kaphatók, a nyolcvanas években a szakember szinte csak agresszív és minősíthetetlen ebekkel találkozott. Az ottani tenyésztők nagyon jól kihasználták az elmúlt évtizedeket, igaz, a motivációt nagyban lendítette, hogy, amikor egy professzor fizetése 200 dollár körül mozgott, a kiskutyát 1200 dollárért adták el. A pedigrét jelentő törzskönyv lassan ritkaságszámba megy. Amíg a kilencvenes évek elején a MEOESZ évente kilencvenezer kutyát törzskönyvezett, idén lehet, hogy csak hat-nyolcezer kap papírt – mondja Korózs András, a szövetség elnöke.
Jóllehet, a rendszerváltozás utáni felduzzadt létszám sem volt egészséges, az utóbbi hat-hét évben jellemző évi húszezer törzskönyv még nem volt hatással a fajták minőségére, a mostani várható, drámai csökkenés már igen. Mindennek persze számos oka van. Az első nagy zuhanást az elnök részben annak a belháborúnak a számlájára írja, aminek következtében – némi állami segédlettel – egy rivális szervezet kapta a törzskönyvezési jogot, amelyet a nemzetközi szövetség nem ismert el. A sok fejezettel tarkított tizenéves harc tavaly zárult le, amikor a MEOESZ megkapta az állami kinevezést.
Az elmúlt két-három év alatt a korábbinak is a felére zuhant a törzskönyvezési kedv, amihez az azonosító csip beültetésének kötelezővé tétele is hozzájárult. Ez többszörösére növelte a törzskönyvezési költségeket. A baj csak az, hogy a korábbi kutyalétszám most is világra jön – csak vagy nem kap pedigrét, vagy a szomszédos országokban ütnek rájuk „pecsétet”. A kutyákat ugyanott kell törzskönyveztetni, ahol megszülettek, de például Szerbiában elég egy lakcímkártya a tenyésztőtől. Az elmúlt időben az évi mintegy húszezer pedigrés kutya több mint egyharmadát Szerbiában törzskönyvezték – állítja az elnök.
Egyes fajtáknál az állomány felének nincs törzskönyve, a fajtaklubok azonban az új helyzethez alkalmazkodva egyre több regisztrációs lapot adnak ki, amelyek birtokában ezek az állatok is elindulhatnak a különféle versenyeken. Ennek ellenére a rendezvények kezdenek elnéptelenedni. Korábban évi 40-60 kiállítást is rendeztek hazánkban, hajdan az 1971-es Vadászati Világkiállításhoz kapcsolódva nálunk került sor az első kutya világbemutatóra, ahol először adtak ki világgyőztes címet. A dicső kezdet után mára szomorú a helyzet. A nyugati határszél környékén a nagyobb kiállításokon még két éve is ezer kutya fölött volt a résztvevők száma, mostanság csak mintegy 400-at neveznek – állítja Korózs András.
Nem csökken viszont a szabadon engedett ebek száma. A fajtatiszta egyedeken még segít a fajtaklubok többnyire jól működő mentőszolgálata. Ezek saját honlapjaikon keresnek gazdát az utcán, vagy menhelyen talált jószágnak. Megoldást az ivartalanítás jelentene, ami Skandináviában például adókedvezmények nyújtása mellett már 15 éve kötelező a menhelyekre került vagy a rossz tartási feltételek közt sínylődő kutyáknál. Gyakorlatilag el is tűntek a kóbor ebek az utcákról. Amíg azonban nálunk nem sikerül megállapodni az Állatorvosi Kamarával az ötezer forint körüli anyagköltségű műtét 20-25 ezer forintos árának csökkentéséről, a probléma újratermelődik – mondja az elnök.
Korábban volt egy nyugat-európai felvevő piac, Magyarországról gyűjtötték az ivartalanított keverék kutyákat, amelyek családokhoz kerültek. Ez évekig apasztotta a hazai gazdátlan kutyatömeget, ám amióta a románoknál és szerbeknél az ivartalanítás harmadannyiba kerül, a jótékony hatás nem nálunk érvényesül. A kutyatartás életmód, életstílus, ötvözete a hobbinak és az üzletnek, de mindenképpen visszatükrözi társadalmunk állapotát. Ebből a nézőpontból a Fehér isten kivert kutyáinak sorsa saját magunk elé tart tükröt...
