„Életemben másodszor jártam tegnap (április 26-án) Debrecenben. Taxizhattam volna a cég számlájára, mégis a villamost választottam, hangyafarknyival talán többet ismerek meg a városból meg még spórolok is. Nagyállomás, jön az 1-es vili, látom, második ajtón ott a tilos („csak leszállás!") jel, felszállok inkább az elsőn, ki tudja, mit itt a szokás. Lyukasztok, helyet foglalok, érdeklődve bámulok ki, mire emlékszem saccra húsz évvel ezelőttről (kábé semmi), indulás, 13 óra 1 perc. Első megálló, megjelenik az ellenőr. Toppanás eléd, karszalag fel, jegyeket, bérleteket! Nyújtom a jegyemet, vizslatja mindkét oldalt.
– Ez rendben van – mondja, majd alig hallhatóan folytatja. – De nem tudom elengedni.
– Mit? – kérdezek vissza teljesen értetlenül.
– Az italt.
– Ezt? – kérdezek vissza, s akkor veszem észre, hogy kezemben a félliteres vizes palackom, amiből előtte ittam két kortyot. (Esküszöm nem volt több, nem mintha jelentősége lenne.)
– Tilos enni, inni!
– Jó, rendben, elrakom.
– Nem tudom elengedni. Videó van róla.
– Ez most komoly? – kérdezek megint vissza.
– Helyszíni befizetéssel háromezer forint lesz.
Részemről teljes lefagyás. Jegyem még mindig a kezében. Én meg még mindig nem hiszem el, nézek körbe, tényleg van-e kamera, látja-e ezt a jelenetet más, de alig lézeng valaki. Még mindig gondolkodok, mire újra mondja, hogy háromezer forint lesz. Tart a lefagyás, odaadom. Visszaadja a jegyem meg egy pótjegyet.
– Ez egy pótjegy – tiltakozom, miután elképesztő lassan ocsúdva alkalmazom első általánosos alapjaimat.
– Ilyenkor ez jár.
Még mindig kába vagyok, kérdezném a nevét, valami azonosítóját, de megáll a villamos, és leszáll.
Ez az a pont, amikor elönt a méreg, a düh, és az igazságtalanságtól tombol bennem az adrenalin. Felállok, odamegyek az utazási szabályzathoz. Tilos enni, tilos fagyizni, szeszes italt fogyasztani, tilos hangosan zenét hallgatni. Ital sehol, ezekért járó büntetési tételek sehol. Odamegyek a villamosvezetőhöz, kérdem, normális, hogy megbüntettek, mert ittam a vizemből két kortyot. Hát ő megérti, de mit csináljon, úgy tűnik, az nem mérlegelt. Megkérdezem, hol van a legközelebbi ügyfélszolgálat, ahol panaszt tehetek. Itt rögtön szálljak le, két sarok. Kérdezek még egy járatszámot is. 311.
Minden debreceni készséges és hitetlen. Tíz perc a MalomPark, és ott állok az ügyfélszolgálatos előtt. Elmesélem a dolgot. A válasz: hát nem tudnak mindent kipiktogramozni. Mondom, elhiszem, de szerinte normális ez? Jó ez Debrecennek? Győrben nyáron vizespalackokkal várják az embert az állomáson, a DKV meg megbüntet két kortyért? Hát ők a DKV Debreceni Közlekedési Zrt., az ellenőrök alvállalkozásban vannak. Tehetek hivatalos panaszt, kivizsgálják. Van értelme? – kérdem. Nem tudja, kivizsgálják, s közben húzza a száját.”
