Boldog öregek csak a mesében vannak?

Az első döbbenetes tapasztalatom az volt, hogy a mesebeli öregemberek, öregasszonyok, apókák és anyókák mind-mind nagyon szegények. Még „edzett mesekutatóként” is meglepett az a tény, hogy a mesék valóban milyen finom eszközökkel dolgoznak: az öregedésben rejlő egyszerűsödést, „esszencializálódást” aligha lehet szebben kifejezni, mint a szegénység szimbolikus képével. Aki ugyanis a mesékben szegény, abból vagy minden lehet még, vagy mindene megvan már, természetesen nem anyagi értelemben. Az utóbbi csoporthoz tartoznak azok az öregek, akiket a mesék boldog emberként állítanak elénk.

De mit tudnak ezek a „boldog öregek”, mit jelent az, hogy „mindenük megvan már”? Erre a kérdésre is a mintázattechnika segítségével lehet a legpontosabban válaszolni. A mesékből ugyanis az derül ki, hogy az idő múlását tényként elfogadó, arra rásimuló öregek letisztult élettapasztalatokkal rendelkeznek, és összetartó erőként vannak jelen a családjukban. Odafigyelnek rájuk, meghallgatják őket, és nekik is van idejük arra, hogy másokat meghallgassanak. Képesek objektív módon látni a világot, és objektív ítéleteket hozni, mint ahogy azt is tudják, hogyan őrizhetik meg a régiek mindent felölelő tudását és emlékezetét. Ezektől az öregektől a fiatalok is szívesen elfogadják az intelmeket, de a mesék arra is felhívják a figyelmet, hogy ez az információcsere akkor zajlik optimális módon, ha az öregek csak akkor adnak tanácsot, amikor azt valaki kéri tőlük.

Aki a mesékben szegény, abból vagy minden lehet még, vagy mindene megvan már, természetesen nem anyagi értelemben Reuters

A „bölcs öregek” meséi mutatnak leginkább követendő példát, hiszen tapasztalataik rendezgetése, szintetizálása közben sok olyan dolgot fedeznek fel, amire a fiataloknak még nincs látásuk.

Nem hallgathatom el, hogy sok olyan mesét is találtam, amelyben az öregek fölösleges teherként jelennek meg a családi rendszerben, és nemhogy tiszteletet nem kapnak, de még meg is alázzák őket. E mesetípusnak azonban mindig szégyen a vége. Például az öreg édesapját vályúból etető férfi egyszer vályúfaragáson kapja kisfiát, és amikor megkérdezi tőle, mit csinál, a gyerek azt válaszolja, épp neki faragja a vályút, hogy majd tudja őt miből etetni öregkorában… Bár ez a típus épp a rossz mintán keresztül hívja fel a figyelmet a helytelen működésre, nem került be a kötetbe, ugyanis attól kezdve hiába ültetik az öregembert a családi asztalhoz, nem mondható el róla, hogy boldog lenne…

Boldizsár Ildikó

Bekerült viszont néhány mese, amelyben megjelenik a fölöslegesség érzése. Ez a probléma az állatmesékben mutatkozik meg a legmarkánsabban, mintegy lehetőséget adva a távolságtartásra, a nehezen elfogadható tény feldolgozására. A brémai városi zenészek és az öreg szultán című Grimm-mese szimbolikus világa nem hagy kétséget afelől, hogy az öregeknek is vannak életfeladataik, és fogyatkozó erejük ellenére kijár nekik a tisztelet.

Azoknak ajánljuk ezt a kötetet, akik életútjuk utolsó harmadában szeretnének boldog öregséget megélni, vagy szeretnének maguk körül minél több boldog idős embert látni. Az első esetben érdemes az itt következő meséket „referenciamesékként” olvasni, a második esetben pedig ugyanezzel a céllal továbbadni, továbbmesélni, hogy minél többen emlékezzenek arra az időre, amelyben az idős embereket a kor előrehaladtával nemhogy értéktelennek tekintették, hanem egyre nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte őket.