Christian egy Gibson ES-150-es, üreges testű hangszeren játszott, Pault pedig az ő remek szólói ihlették saját, tömör testű, a mai napig a nevével forgalmazott, az amerikai tinédzserek egymást követő generációi által istenített Gibson Les Paulok kifejlesztésére. Amíg az agg mester játékát és sztorijait hallgattuk, egy kicsit a tüdőbajban 1942-ben elhunyt zenei úttörő is velünk volt azon az estén.
Charlie Christian 1916-ban Texasban született, de Oklahoma Cityben nevelkedett. Apja és anyja is zongorázott, legtöbbször némafilmeket kísértek. Mindhárom fiukat megtanították zongorázni, s amikor az apa megvakult, a család együtt dolgozott: a város jobb negyedeiben a sarkokon zenéltek, a kis Charlie eleinte csak táncolt, s az odavetett aprót kapkodta fel a földről.
Kicsit később már komolyabb szerephez jutott, és T. Bone Walkerrel, a későbbi ismert bluesgitárossal dolgozott párban: az egyik dalban egyikük gitározott és másikuk bőgőzött, majd cseréltek. Tizenkét éves volt, amikor meghalt az apja, és ő megörökölte a gitárjait. Az iskolai zenekarban szaxofonozni szeretett volna, de a tanárnő valamiért ragaszkodott a trombitához, Charlie attól viszont féltette ajkai tökéletes formáját, így inkább a baseballt választotta – meg a gitárt.
De továbbra is a szaxofon tetszett neki a legjobban, úgyhogy megpróbált úgy gitározni, hogy a hang minél jobban hasonlítson a szaxofonéra, egészen pontosabban Lester Young tónusára. Hangról hangra másolta a szólóit –erre majd még visszatérünk...
 |
| Charlie Christian híres gitárja, a Gibson ES-150 |
Tizenöt évesen Ralph „Bigfoot” Hamilton gitárostól vett titokban leckéket, aki Edward bátyja zenekarában játszott. Három számot tanultak be, a Rose Roomot, a Tea for Two-t és a Sweet Georgia Brownt, mindegyik a kor nagy slágere volt. Az egyik késői jam session során Hamilton megkérte Edwardot, hadd játsszon a kis Charlie is. – Ugyan, kit érdekelnek az ő régi bluesszámai? – dohogott a mit sem sejtő idősebb fivér, de láss csodát, a kisöcs óriási sikert aratott. Három szám után udvariasan elköszönt, és mire hazaért, anyja már tudta, hogy a család új éjszakai bagollyal bővült...
Oklahoma City belvárosának Deep Deuce (Mély Pokol) negyedében gyorsan nőttek a fekete gyerekek. Charlie tizenhét évesen apa lett, de családfő sosem, megnősülni nem volt ideje. Húszévesen már elektromos gitáron játszott, és az egész Közép-Nyugaton ismert zenész lett. Olyan muzsikusokkal játszott együtt, mint a géppuskakezű zongorista Art Tatum vagy az elegáns szvingkirály Teddy Wilson.
Egy másik zongorista, Mary Lou Williams hívta fel a lemezproducer John Hammond figyelmét a különös srácra, aki szokatlan hangszeren csinált váratlan dolgokat. Hammondnak megtetszett Christian játéka, és 1939-ben megszervezett egy találkozót számára Los Angelesben Benny Goodmannel. A Teddy Wilsont is alkalmazó Goodman előtt csupán három fehér zenész vett be a csapatába fekete muzsikust, de azok a feketék esti fénynél elmentek volna fehérnek, olyan világos volt a bőrük. Charlie semmilyen fényben sem ment volna el fehérnek, ráadásul csóró is volt, Goodman csak a fejét csóválta, amikor meglátta szakadt ruházatát.
A próbajáték sem sikerült valami fényesen, de Hammond nem tágított, és az esti fellépésen a Victor Hugo étterem színpadára felkészített plusz egy széket – Christiannek. Goodman előbb ellenkezett, majd dühösen egy bonyolult akkordvezetésű számot jelentett be. A Rose Roomot. Biztos volt benne, hogy a történetnek itt vége lesz. Pechje volt, Charlie Christian (aki, mint láttuk, már tizenöt évesen megtanulta a dalt) kívülről fújta a nagyjából húsz, egymástól eltérő verszakot, és az első pillanattól kezdve egyenlő partnerként vett részt a zenekarban.
A szám a szólókkal úgy negyven percig tartott, mire véget ért, Charlie Christian az addigi esténkénti 2,50 dolláros alkalmi bére helyett heti 150 dollárért a Benny Goodman zenekar tagja lett. Három hónappal később, 1940 elejére pedig az élő rádiókoncerteknek köszönhetően országos sztár, a kor legismertebb gitárosa.
Még két év volt hátra az életéből. Szinte minden, ami fennmaradt tőle, ebből a két évből származik. Goodman zenekara főként szvinget játszott, ám Christian más formációkkal a bebop, sőt a cool egyik korai alakítójának is számít. Olyan dzsesszlegendák hivatkoznak rá példaképükként, mint Wes Montgomery, Herb Ellis, a már említett Les Paul vagy a modern zene egyik mai csillaga, George Benson. B. B. King, Chuck Berry, Carlos Santana és Jimi Hendrix is elődjének ismerte el, nem véletlenül iktatták be 1990-ben a Rock and Roll Dicsőségcsarnokába mint a műfaj egyik előfutárát. A clevelandi intézmény legfiatalabb élő kiválasztottja a Red Hot Chili Peppers gitárosa, Josh Klinghoffer, aki 32 évesen lett „kiállítási tárgy”.
Christian ellenben 25 évesen meghalt. A Mély Pokolban szedte össze a tbc-t, a penicillin csak néhány évvel később jelent meg, utolsó évében már tudta, hogy halálos veszélyben van. Mégis játszott tovább, mintha mi sem történt volna. Nagy szerencse, mert bár nem volt saját zenekara, de így legalább lemezek és kísérleti eszközökkel készült klubfelvételek maradtak utána. Egy Long Island-i szanatóriumban hunyt el.
|
| Nagy banda. Charlie Christian (jobbról a második) Benny Goodman (balról a harmadik) együttesében. Balról az első a legendás vibrafonos, Lionel Hampton |
Több helyen is rendeztek búcsúztatót, Oklahoma Cityben az övé volt az addigi legnagyobb fekete temetés. Végül szülővárosában, a texasi Bonhamben helyezték örök nyugalomra, de a sírját később elkeverték, néhány éve úgy kellett kinyomozni, hogy nem is ott fekszik, ahol a sírköve áll, hanem kicsit odébb, egy betonlap alatt.
Egy-két évvel a halála után az új korszak új úttörője, Charlie Parker hangról hangra tanulta a szólóit. Azt szerette volna, ha úgy szól a szaxofonja, mint Charlie Christian gitárja...
