A két opus közötti lényegi azonosság, hogy egyszerre élő és „közvetített”. Azonban a hedonista kvartettben, melyet Hieronymus Bosch festménye, a Gyönyörök kertje ihletett, főszereplővé lesz a vetített felület. A hatalmas gyöngyvásznon láthatjuk majd a legapróbb részleteiben mindazt, amit a fehér abroszos lakomaasztalra helyeztek: a zöldségek, gyümölcsök arzenálját. A dinnyék, retkek, ananászok, széttrancsírozott paradicsomok, szőlőfürtök, brokkolik, zellerek, gombák stb. mellett Stephanie Cumming, Anna Maria Nowak, Katharina Meves, és a technikai személyzetként serénykedő Luke Baio, ha nem is biodíszlet, de pusztán statisztéria. Baio ráadásul ki is reked az eseményekből, melyeket főleg rögzít, komputer útján közvetít, ám azoknak nem válik részesévé. Imigyen keresettnek, kimódoltnak tűnik a hivatkozás a Bosch-munkára, melynek idilli helyszíne az Éden, témája pedig Ádám és Éva isteni frigye, valamint a termékenység.
El lehetett volna készíteni ennek a szatirikus újragondolását –vélhetően volt is erre szándék –, de a női trojka által előadott halovány leszbikus évődés, szájnyalogatással, nyelvlógatással, tipitapival roppantul kényszeredett. Ezért az érzékiséget a szuperközelikben mutatott étek és annak textúrája jeleníti meg: így az eper, amely például az Arany Málna-díjra jelölt erotikus moziban, a 9 és ½ hétben vált – a vágygerjesztésen túl – emblematikus Vénusz jelképpé.
A bornírtság és annak kifigurázása a koncepció része, de ez sem eléggé egyértelmű, hangsúlyos, legföljebb „csinált”. A produkcióban – bizonyára nem szexista mögöttessel –kizárólag az élveteg, locsogó fehérnépek ajkát hagyják el a sületlenségek. Az ő kiváltságuk az üres, bugyuta szócséplés az osztrákok kivételesen szigorú élelmiszer-ellenőrzésétől az agrártermékek súly- és méretszabványán át a világ „legélhetetlenebb” helye, Tristan da Cunháig, ahol sokáig a krumpli volt a fizetőeszköz. Amúgy megnyugtató tudni, hogy atomkatasztrófa esetén egyedül a norvégokra számíthatunk. A zagyváláshoz képest a minimalista mozgás eltörpül, olyannyira, hogy az egy kortárs táncmű esetében erősen problémás.
A hetvenperces Deep Dishben van ötlet, innováció, a vizualitása sokszor érdekes, groteszk, emellett szellemes, ahogyan a vitalitástól eljutunk a bomlásig, az enyészetig. Csakhogy a koreográfusként önmagát ezúttal idézőjelbe tett Chris Haring durván arányt tévesztett. Úgy ábrázolt egy mesterkélt, féktelenül fogyasztói, nárcisztikus (szub) kultúrát, hogy a tárgyszínháza lett ingerlő, különcködő modorossággá. Unalmas, affektált szimbólumcirkusszá. Stílszerűen: zöldséggé.
