Csak részben önirónia: a madocsai Messi mindannyiunk szuperhőse, aki pofára ejti az ellenfelet, mint a zsíros kenyeret. Era átlátja a helyzet súlyosságát, két nappal indulás előtt beszáll i betűnek.
Június 14., 18.00, Budapest, VII. kerület
Nem merem társaságban nézni az osztrákok elleni meccset, úgyhogy hazamegyek, bezárkózom, és magyar lobogóba burkolom Winstont, a kutyámat. A norvégok elleni pótselejtezőre sem mertem kimenni. Ez bizonyult életem egyik legrosszabb döntésének: futballban az ember ne hallgasson az eszére. Olyan volt ez, mint azelőtt szakítani valakivel, hogy az huszadszor is megígérné: ezután minden másként lesz. A pakliban persze benne van, hogy ez egyszer tényleg másként lesz, előtte azonban annyi csalódás éri az embert, hogy igyekszik jó messzire cipelni a szívét a tetthelytől. Aztán ül magányosan a kanapén, régi fényképeket nézeget, és arra gondol, mi lett volna, ha. És akkor jön Kleinheisler meg Priskin, én meg szerelmesebb vagyok, mint valaha. Leginkább a saját menthetetlenségembe: hát ugye, hogy megjavul a kedvemért!
Szóval Ausztria. A pökhendi, az arrogáns. A tévé előtt várom, fél szemmel, mint a horrorfilmeket. Winston felülhet a kanapéra, amitől annyira boldog, hogy a kezdő sípszónál már hiperventillál. A harminckettedik másodpercben, Alaba kapufájánál én is.
Június 14., 19.17, Budapest, VII. kerület
Szalai gólja kiszakít belőlem mindent, amit az utóbbi húsz évben próbáltam a lelkem mélyére temetni. Az árulást, a bundát, a hazugságokat; hogy mély a talaj, túl meleg van, fizikálisan fölénk kerekedtek, a szerencse hiányzott, ellenünk fújt a bíró. Szalai, az asztalborogató, a porig alázott Szalai igazságot szolgáltat. Magának és nekünk. Aztán jön Zoli, és bestieberezi: 2-0. Szédelgek. Winston a következő meccsre tartalékol: a magyar zászló alatt horkol. Az utcáról ünneplő tömeg hangja hallatszik. Kinyitom az ablakot és sírok.
Június 16., 03.17 Budapest, VII. kerület
Pontosan hét perccel ezelőtt kellett volna a ház előtt állnom, hogy a fiúk felvegyenek, engem azonban csak ekkor rohan meg a felismerés: elaludtam. Lekéstem a marseille-i indulást! Pánikszerű telefonok, újratervezés, behajigálok a bőröndbe mindent, amiről azt gondolom, szükséges, és hívok egy taxit. A sofőr szerint felesleges külföldre menni egy hülye meccs miatt: a tévében úgyis mindent jobban látni. Látni? Ki akar itt látni? Érezni!
Az egész karaván rám vár, nyilván öt napig fogom hallgatni, hogy miattam csúszik a program. Csak a tripla adag sajtos süti és a fél liter házipálinka szól mentségemre. Induláskor még mindig valószínűtlennek tetszik az egész: a kijutás, az út, minden. Az első szlovén benzinkúton felapplikáljuk a magyar zászlós visszapillantó-díszeket. A női vécében mindenki magyar és mindenki a meccsre megy. Hát nem magától értetődő? Az autóban a Kistehén szól, a valószerűtlen valóság és az ő háttérzenéje: „elviszem magammal a Bácskát meg a Baranyát / viszem a Marcsit, viszem a Karcsit / elviszem Kenesétől Keszthelyig a Balcsit / viszek egy búval bevetett földet /viszem a pirosat, a fehéret, a zöldet”. Leengedem az ablakot – érezni akarom, ahogy a zászlómba belekap a szél.
Június 17., 10.00, Olaszország
Varazzében még mindig viharos a szél, de ha már tengerparti szállást foglaltunk, lemegyünk a strandra. Az olaszok a parton remekül szórakoznak a zsíros kenyeres pólóinkon, kicsit úgy érezzük magunkat, mintha ír szurkolók lennénk. Ekkor még nem tudjuk, hogy hamarosan magyar drukkernek lenni lesz a legjobb a világon. A francia határhoz közeledve sokasodnak a magyar autók. Az utolsó fizetőkapunál feltorlódunk: a többtucatnyi piros-fehér-zöld tükördísz között néhány német rendszámú, török zászlós autó. Lehúzott ablakokkal araszolunk, a szomszéd törökök kiülnek a hátsó ajtókra és lengetik a félholdas lobogót.
Átkiáltok nekik törökül: szevasztok, hogy vagytok? Örömujjongásban törnek ki, alig néhány másodperccel később pedig a magyar himnuszt kezdik játszani az autórádióból teljes hangerővel. A magyarok énekelnek, az autóik oldalán dobolnak. Kezdem elhinni. Sokat utaztam már a válogatottért, de most, életemben először, mintha tartanánk is valahová.
Június 17., 18.00, Marseille, belváros
A cseh–horvát és a spanyol–török meccsre elindulunk a kikötőbe. Előttünk sétál egy férfi Hauksson feliratú izlandi mezben; mivel ő az első hús-vér ellenfél, akivel találkozunk, leszólítjuk egy fotóra. My son – hajtogatja csillogó szemmel, miközben a hátára mutogat, s eltelik néhány másodperc, mire leesik: nem a név helyes kiejtését magyarázza, hanem azt, hogy az a srác a válogatottban az ő fia. Hirtelen azt kívánom: jussanak tovább ők is. Mert persze hogy mi igen, az nem kérdés.
Zolka piros-fehér-zöld focilabdát nyíratott-festetett a hajába, úgyhogy mindenki vele akar fotózkodni. Mire körbenézek, a fiúk egy szökőkút szélén táncolnak egy csapat német drukkerrel, akik örömittasan éneklik, hogy Magyarország, Magyarország, léolé. Nyilván Zolka haja miatt van az egész, a sörnek semmi köze ehhez. A legnagyobb tapsot Pöte kapja, aki a közös éneklés után hangosan közli, mit teszünk majd a németekkel az elődöntőben. Germán pajtásaink édes tudatlanságban ujjongnak tovább. Egy csapat izlandiba botlunk: lábukon strandpapucs, zoknijukon hazájuk zászlaja. Utazgatunk, utazgatunk, a bálnák meg lubickolnak otthon? – üdvözli őket Imi. Olyan büszkén mutogatják a lábukat, mintha a Szent Grált hordoznák körbe a kikötőben.
Június 18., 12.00, Marseille, belváros
Eleinte várost akartunk nézni délelőtt, de rájöttünk: valójában semmi másra nem tudunk koncentrálni, csak a meccsre. Sajtok, bagett, tetőkert: a hamisítatlan francia reggeli közben a házigazda görögteknősével megjósoltatjuk az eredményt. Nem indul se jobbra, se balra: döntetlen.
A szatmári népviseletemet tíz éve varrattam, azóta álmodom arról, hogy egyszer majd egy nagy nemzetközi tornán is felvehetem. Fohászkodom az égiekhez, hogy ne essen: ha a hét vászonszoknya átázik, a súly alatt csak négykézláb jutok be a stadionba. Úgy festjük magunkat, mint a csatába induló törzsi harcosok. Vagy mint az ötéves gyerekek. Ötször ellenőrizzük, nálunk vannak-e a jegyek, aztán nekivágunk. A második sarkon pörge kalapos csikósok énekelnek magyar mezben – közös fotónk össznépi dajdajjá alakul, a sarki virágbolt Olympique Marseille-mezes árusa is velünk akar közös képet.
A Pradón egy hölgy közeledik csárdásruhában – a fiúk skandálni kezdenek: Oszvald Marika, sállálálálá… A gyalogátkelőnél egy Elvis-maszkos fickó irányítja a forgalmat magyar zászlóval. Mi lenne itt alkoholtilalom nélkül? Hadd adjak két puszit – integet egy vadidegen pasas, amikor megpillant a viseletben –, büszkék vagyunk rád! A stadion bejáratánál valaki sárga kapusmezben vonul, rajta a felirat: Fülöp Marci. (A magyar válogatott 32 esztendős korában, nemrég elhunyt kapusa. – a szerk.) Meg kell állnom egy hosszú lélegzetvétel erejéig.
Június 18., 17.00, Stade Vélodrome
A pillanat, amikor belépek a stadionba. A tömeg. A tetőszerkezeten átszűrődő napfény. Az atmoszféra. A gyep illata. Hihetetlen, hogy annyi év után is elszorul a torkom. Most a szívem is: néhányan, akiknek más szektorba szól a jegyük, a kerítésen átmászva akarnak a mienkbe jönni; kisebb közelharc alakul ki, rohamrendőrök, paprikaspray. Átfut az agyunkon, hogy kiüríthetik a szektorunkat, és teljesen feleslegesen jöttünk el idáig. Szerencsére elcsitul a balhé, jön Az éjjel soha nem érhet véget, mi meg csillogó – túlságosan is csillogó – szemmel üvöltjük a francia ég felé.
A hetvenedik perc tájékán elszakad a cérna, és rászólok a mögöttem álló vészmadarakra, hogy nyávogás helyett (nincs bennünk a gól, Nikolics nélkül kikapunk stb.) szurkoljanak. Megsértődnek, de elhallgatnak. Az egyenlítő gólnál – tudjuk: Böde Saevarssonnal együtt pöckölte a kapuba – artikulálatlanul üvöltünk, odafentről halomban dőlnek ránk az emberek, öleljük egymást a vészmadarakkal vagy ki tudja, kikkel, kit érdekel?
|
| Fotó: Regis Duvignau / Reuters |
Kifelé jövet egy gyönyörű izlandi drukkerlánnyal pózol egy rohamrendőr. Amikor egy kevésbé gyönyörű férfi próbálkozik ugyanezzel, elhajtja. A portugál–osztrákot egy étterem teraszán nézzük, a szomszéd asztalnál egy magyar drukker megkínálja a pizzájából a mellé telepedett izlandit. Kedélyesen csámcsognak egymás mellett, Ronaldo kihagyott büntetőjénél egyszerre bokszolnak a levegőbe örömükben. Hazafelé egy francia kisfiú átszellemülten ordít felénk valamit a járdán – csak annyit értek belőle: Dzsudzsák! Kleinheisler! Jóval éjfél után érünk haza, tizenöt kilométernél is többet sétáltunk-ugráltunk. A bokáim akkorára dagadtak, mint két zsömle.
Június 19., 09.00, Monte-Carlo
Hülye ötlet volt megállni Monacóban, a háromórás kitérő miatt belekerülünk a vasárnap délutáni dugóba Genovánál és Savonánál is, sötétedik, mire a szállásra érünk. Ezt szerencsére nem tudom még, amikor a Monte-Carló-i kikötőben odajön hozzánk egy magyar társaság: te voltál tegnap a népviseletben, ugye? Ballada a futball hatalmáról. Tizenöt óra hírnév – még ugyanannyi autókázás haza.
Június 20., 15.30, valahol Olaszországban
Ez meg milyen mez? – kérdi csodálkozva a vécésnéni a benzinkúton. Nem tudok olaszul, leszámítva az operaáriákat, de roppant magabiztossággal felelem: Ungheria (te hülye). Á, azt hittem, portugál, int a nő, mire kis híján elhasználom az egyetlen olasz káromkodást, amit ismerek.
Június 22., 08.00, Budapest, belváros
Szerintem Szalai kezd, Priskin csere lesz a második félidőben – jelenti ki a szomszéd ház homlokzatán dolgozó kőműves. A reggeli szellőztetéssel az esti meccs is a szobába tolul. Harminc fok, szürke macinaci – akár egy mobilszauna, de kit érdekel? Rajtam ugyan nem fog múlni a csoportelsőség.
Június 22., 18.18, Szabadság tér
Mindjárt megyünk, csak várjuk meg a gólt – mondom Oszinak, aki úgy néz rám, mint egy eszelősre. Ne röhögj, gól lesz, nézzed, intek neki, mintha legalábbis egy L alakú sávnál többet lehetne látni a kivetítőből. A Szabadság tér elveszett: sűrű masszaként örvénylik rajta a piros-fehér-zöld tömeg. Néhányan a teret szegélyező bódékra másznak, hogy lássanak is valamit, de egy zord biztonsági őr leparancsolja őket. Úgy sejtem, leginkább azért mérges, mert legszívesebben maradna odafent ő is. Fölöttünk, jó hét-nyolc méter magasban egy férfi küzd: igyekszik elkerülni, hogy leszakadjon alatta a hársfa ága. Az elnyílott virágok a fejünkre potyognak.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
És persze tényleg gól. Tudtam. Van ez az érzés, nagyon mélyről tör fel a leglehetetlenebb pillanatokban, például 0-3-nál a 2005-ös Liverpool–Milan BL-döntőn, amikor egyenlített, majd büntetőkkel nyert a csapatom. Egyszer csak megrohan a bizonyosság, hogy meglesz, meg kell lennie. Átverekedjük magunkat a vörös-zöld füstön, kievickélünk egy kávézó tévéjéhez, ahol babszem méretű játékosok rohangálnak, de legalább sejtjük, mi történik. Közben Robi telefonál: elmeséli, mekkora gólt rúgott Gera. Próbáljuk elképzelni. Félidőben fagyit veszünk, és átvonulunk a közeli olasz étterem kivetítője elé. Dzsudzsák második gólja után lefotózzuk magunkat, mintha ez legalábbis bizonyítékul szolgálna arra nézvést, hogy átéltük a csodát. A képen világosan látszik: egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a helyzettel.
Június 22., 21.00, Teréz körút
Emberek a villamossíneken. Emberek a villamosmegállók tetején. Az útjelző táblákon. A házak ablakaiban, erkélyeken. Színes füst. Kürtök. Petárdák – a pukkanások után taps. Egy fekete srác magyar zászlóval a vállán vonul előttem, s amikor néhány brit turista megkérdezi, honnan jött, magától értetődően feleli angolul: hát Magyarországról. Celebration! – kiáltja az éjszakába, és beleveti magát a Király utcánál torlódó tömegbe. Magamhoz akarom ölelni a várost.
Mitya szerint még este tizenegykor is összefüggéstelen mondatokat irkálok neki Facebookon, pedig absztinens vagyok.
Június 26., 19.30, Budapest, belváros
Fullasztó meleg van, így szürke rövidnadrágot húzok, hogy ne kapjak hőgutát. A harmadik sarokról hazagurulok a rollerrel és felveszem a Király-mackóalsót. Nem tudnék együtt élni a tudattal, hogy miattam estünk ki az Eb-ről. Bastira, Zsófi német barátjára magyar mezt adunk. Az ember nem lehet elég elővigyázatos.
Június 26., 21.20, Budapest, Tesla
Még két ilyen mozdulat, és szerelmes leszek Kádárba – mondom üdvözült arccal egy pazar csel után Oszinak, mire ő csodálkozva visszakérdez: – Miért, eddig nem voltál? – Miért, te igen? – röhögök, ő pedig, mintha valóban fontolóra venné ezt az eshetőséget, a szurkoló logikájával válaszol: hát ő volt a legjobb eddig is! Háromszor ismétlik, ahogyan Courtois elcsúszik, háromszor ollézunk. A futball megtanítja, hogyan értékeljük az apró dolgokat.
Önként szaladunk a 4–0-ás késbe. A lefújás után csendes, szomorú büszkeséggel állunk még a kivetítő előtt. Király Gabi nyilatkozatánál muszáj hazaindulnom, egyedül maradni a realitással. A lezárt Király utcán suhanok (hát nem ironikus?), a nyakamban lógó zászlóba bele-belekap a közelgő vihar szele. Egy hajléktalan megemeli a baseballsapkáját és azt kiáltja felém: szép volt, ugye?
Június 27., 18.00, Budapest, Hősök tere
Van a racionalitás és van ez a helyzet, ez az önként vállalt párhuzamos dimenzió. Hogy szép ruhában akartam menni a Hősök terei ünnepségre, de nem találtam szebbet a válogatott mezemnél. Hogy az apja nyakában a Thunderstruckra metálvillázó hatéves kislány vagyok, aki önkívületben üvölti Gera Zoli nevét a bemutatáskor. És egy kicsit a fakó, rendszerváltás körüli meggypiros dresszben zavartan álldogáló bácsi is vagyok, aki már azt hitte: sose virrad ránk ez a nap.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
És most csak úgy vakít a csapat hófehér inge, a tömegben Era mellé sodródom, pedig nem is beszéltük meg, repülj velünk a szerelem szárnyán, cikket kéne írnom, a rohadt életbe, hát nem belement valami a szemünkbe? Biztosan a füst, az csíp.
