A kislány a megrázkódtatások elől saját fantáziavilágába menekült, és közben próbált megbirkózni azzal is, hogy környezete áldozatként kezeli. Ám képtelen volt feldolgozni, hogy az emberek szánakozva néznek rá. A család 1999-ben – Viktoria tizenkét esztendős volt ekkor – Londonba költözött. Mire a kislány megtanulta a nyelvet és beilleszkedett, rájött, hogy a brit fővárosban képes átlépni a saját árnyékát. Néhány éven belül törzsvendég lett a Torture Garden nevű legendás londoni fétisklubban, amelynek különös világában nemhogy elfogadták testi hibáját, de Viktoria egyenesen saját karaktert épített sérülése köré.
Többé nem szánnivaló teremtménynek látta magát, hanem erős, öntudatos nőnek, aki izgalmas, szláv szépségével és összetéveszthetetlen stílusérzékével képes felhívni magára a férfiak – és nők – figyelmét. Mi több: szexuálisan vonzónak érezte magát. Mindez sokak számára talán megdöbbentő hatással volt Viktoriára. „Úgy éreztem, itt az ideje, hogy magam mögött hagyjam ezt a rémálmot, hogy végre visszavegyem az irányítást a saját testem fölött – idézi fel. – „Eljött a napja, hogy megszabaduljak a sérült lábamtól.”
Viktoria 2007-ben, húszéves korában úgy döntött: térd alatt önként amputáltatja bal lábát. „Amikor felébredtem az altatásból, felemeltem a takarót, és csak az üres helyet láttam a lábszáram helyén. Úgy éreztem magam, mint karácsonykor. Óriási különbség, hogy belenyugszol a helyzetedbe, vagy van választásod, és képes vagy dönteni a sorsodról.” Nos, Viktoria döntött, mégpedig úgy, hogy mindig azt tartja majd szem előtt: levágott lába nemhogy elvett volna belőle, de egyenesen hozzátett az életéhez. Többé nem kellett sántikálnia, búcsút inthetett a fájdalomnak is.
A fétisszcéna divattervezői hamar felfedezték maguknak a lányt, aki hamarosan rendszeresen feltűnt a kifutón és a magazinokban. James Stroud fotográfus meztelenül, protézis nélkül fényképezte Viktoriát – a képet kiállították a National Portrait Galleryben. A lány kivirult: énekelni tanult, DJ-ként lépett fel a klubokban, később énekesnőként meghívták a londoni és a milánói divathétre is. Így született meg Viktoria Modesta figurája: a művészé, aki vizuálisan és zeneileg is képes kifejezni magát, ha kedve szottyan verset vagy dalszöveget ír, s mindezeket képes koherens egésszé formálni.
A név már önmagában fricska: a modest szó angolul szerényt, erkölcsöst, visszafogottat jelent. Márpedig Viktoria imádja a reflektorfényt, és a színpadon kívül is feltűnő jelenség. Kedveli, ha fotózzák: képein saját elképzeléseit valósítja meg, ő instruálja a keze alá dolgozó stylistokat, sminkeseket, fodrászokat. A fantáziavilág, amelybe gyermekkorában a megaláztatások elől menekült, immár valóság számára. Első számainak megjelenése után afféle egzotikus rovarként kezelték a mainstream zenében, ám mind több szakmai lap kezdte pedzegetni, vajon miért nincs még Viktoria Modestának lemezszerződése egy komoly kiadóval.
A 2012-es londoni paralimpia záróünnepségén a lány a Coldplay társaságában léphetett színpadra jégkirálynőt alakítva – nem éppen hétköznapi protézissel. A koncepció az volt: minden esztétikum ellenére legyen pontosan látható, hogy Viktoria amputált. Másnap világszerte tele voltak a magazinok a nő Swarovski-kristályokkal kirakott, fémbetétes műlábának fotóival. A siker elgondolkodtatta a művésznőt: talán nem kéne többé lepleznie műlábát? Elképzelhető, hogy a világ megérett az első amputált popsztár elfogadására?
|
| Őrült protézisek. Forrás: Elestimulo.com |
Pedig a popkultúra sohasem bánt kegyesen az amputáltakkal. Legfeljebb az olyan különcök rukkoltak elő műlábas hősökkel, mint Robert Rodriguez filmrendező, akinek Grindhouse: Terrorbolygó című filmjében a főszereplőt alakító Rose McGowan színésznő – nem mellesleg Marilyn Manson exmenyasszonya – géppuskát visel protézis gyanánt. A filmben is feltűnő Quentin Tarantino rendező múzsáinak egyike, Daryl Hannah egyike a kevés amputált hollywoodi sztárnak: a színésznőnek egy gyermekkori baleset miatt hiányzik a bal mutatóujja. Jellemző módon a filmvásznon szinte mindig protézist visel, hogy eltakarja.
|
| Nadja Auermann Helmut Newton ikonikus fotóján. Forrás: Altopedorraje.blogspot.hu |
Helmut Newton fotográfus 1995-ben készítette el ikonikus sorozatát a hol tolókocsiban ülő, hol műlábas, hol pedig mankóval pózoló, ámde mindig pazarul festő, domináns benyomást keltő Nadja Auermannról az amerikai Vogue magazinba. Az alaphelyzet azonban nem sokat változott: a popkultúra tisztes távolságot tart az amputáltakkal szemben. Korai videoklipjeiben Modesta is valósághű protézisekkel látható, tehát ő maga is azt sugallja: az amputált is ugyanolyan ember, mint mások – tehát úgy akar asszimilálódni, hogy leplezi testi hiányosságát. Nem így a múlt év decemberében indított „médiahadjáratban”!
Az énekesnőt az olimpia után ugyanis felkarolta a Channel 4 tévécsatorna, és felépített köré egy Born Risky elnevezésű kampányt. Ennek jelmondata – „Vannak, akik arra születtek, hogy kockáztassanak” – a projekt első, Prototype (Prototípus) című videoklipben is olvasható. A refrénben a szó első felével játszanak: a pro angolul profit jelent. Viktoria mondanivaló tekintetében is sokkal messzebbre megy, mint korábban: azt sugallja, hogy amputáltságát már-már kiváltságnak tartja, és ahelyett, hogy igyekezne takargatni műlábát, külön felhívja rá a figyelmet.
A zenei anyaghoz jól illik a „bionikus” popsztárimidzs, amelynek már több előképe van a mainstream zeneiparban, elég csak Björk elvont mikrokozmoszára gondolni. Lady Gaga sajátos esztétikája, fétispartikat idéző megjelenése befogadóbbá tette a közízlést az extremitások iránt. A dél-afrikai Die Antwoord együttes például kifejezetten rájátszik a „freakségre”, klipjeiben úgy mutogatja a különféle testi elváltozásokkal élőket, akár a vándorcirkuszok másfél évszázada, szövegeivel pedig azt sugallja: a másság vonzó. Oscar Pistorius paralimpiai bajnok futó 2013-as gyilkossági ügye ellenben nem tett jót az amputáltak megítélésének: a média próbálta azt sugallni, hogy a sportoló féltékenységének – tehát végső soron a gyilkosságnak is – a testi fogyatékosság miatti kisebbrendűségi komplexus a kiindulópontja.
A Prototype videoklipjében Viktoria Modesta kimaxolta a fétis témakörét: van abban latex, albínó férfi Bettie Page-et idéző rajzfilmfigura, tűhegyes protézis – a legfontosabbak mégis a prózai jelenetek. Az elsőben „Viktoria királynő” trónján ülve rezzenéstelen arccal tűri, hogy három bíborszínű ruhás pap levágja a lábát. A következőben második világháborút idéző díszletek között magas rangú katonák vallatják a politikai ellenállóként ábrázolt énekesnőt, aki – Az éhezők viadala Katniss Everdeenjéhez hasonlóan – afféle underground népvezér és magában rejti egy felkelés kirobbantásának veszélyét.
„A mi rendszerünk védi az embereket” – üvölti a tiszt – „ők azonban valami egészen másban hisznek. Benned, Viktoria.” Az üzenet egyértelmű: a társadalomnak semmi szüksége arra, hogy „megvédjék” az amputáltaktól. Amikor a katona arra kíváncsi, Viktoria miként védekezik majd a bíróságon, a nő – Sharon Stone Elemi ösztön-beli nagyjelenetét megidézve – keresztbe rakja a lábait a piros lézersugarakkal körülvett vallatószékben. A strasszokkal kirakott protézis háromfelé veri vissza a sugarakat: egyenesen a három tiszt homlokára...
„Modern feministának tartom magam” – magyarázza Viktoria, aki az akrotomofília – azaz az amputáltak iránti beteges szexuális vonzalom – témakörét sem kerüli meg nyilatkozataiban. Az énekesnő a határok feszegetésével azt próbálja elérni, hogy az amputáltak bátran vállalják szexualitásukat, a velük való intim viszony pedig ne keltsen viszolygást az emberekben. „Ennek a videónak a segítségével a popkultúra orvosi beavatkozás helyett művészi koncepcióként tekinthet végre az amputáció fizikai valóságára” – mondja Saam Farahmand, a kisfilm rendezője.
– „A klip egy magyarázkodás és morális béklyók nélküli világot akar teremteni a Viktoriához hasonlóknak a mainstreamben. A kultúránk jelenleg azt sugallja, hogy az amputáltakra valamiféle csodálattal vegyes empátiával kell tekintenünk. A videó ezt a társadalmi egyezményt vitatja.”
