Veszélyben érzi az állam a népmesét, így akarják megmenteni

Az itiner készítői a kutatás területén is kitűztek néhány jelzőkarót: vizsgálni kell egyebek mellett a családon belüli mesélés elterjedtségét, minőségét, a gyerekek fejlődésére, a családi viszonyokra gyakorolt hatását, nem utolsósorban pedig a digitális generáció és a mesélés kapcsolatát – tudatták.

A projekt egyik legfőbb pillére a Hagyományok Háza, amelynek munkatársa, Sándor Ildikó néprajzos és gyakorló mesemondó szerint az élőszavas mesemondás momentán nincs ugyan végveszélyben, de több területen valóban szükség volna a beavatkozásra. Mostoha a helyzete mindenekelőtt a pedagógusképzésben, hiszen csak két intézményben, a soproni óvónőképzőben és a Debreceni Egyetem hajdúböszörményi filiáléjában szerves része a tananyagnak. Nem kapja meg a méltó helyet a gyermekirodalomban sem, mert kevés az olyan alkalom, ahol ma mesét mondanának és hallgatnának, nemigen találkozunk mesélőkkel a médiában, és az interneten is csak elvétve – ami ugyancsak különös, tekintve, hogy a Magyar népmesék sorozat rendkívül népszerű, vannak a You­Tube-on olyan részei, amelyek nézettsége egymilliós. Tudomásul kellene venni, hogy az élőszavas népmese ugyanolyan irodalmi műfaj, mint a vers, a regény vagy a színdarab – nyomatékosított a szakember.

Sándor Ildikó úgy látja, hogy a program gerince a minisztériumi anyagban említett, működő meseközpontok, tehát a nevelőotthoni gyerekeket segítő paloznaki meseközpont, a Petőfi Irodalmi Múzeum ernyője alatt működő tabáni Mesemúzeum, mint szellemi-módszertani központ és a Hagyományok Háza tevékenységének és eredményeinek integrálása lesz. Ami az utóbbit illeti, itt idestova kilenc éve tanítják a mesemondást akkreditált képzés keretében, elsősorban pedagógusok, szociális munkások és színészek számára. Az érdeklődés igen élénk, a kurzusok hozadéka imponáló: egyre több felnőtt mesemondó kör alakul az országban, vagyis a mese itt-ott végre visszatér oda, ahonnan jött: a felnőttek világába.