Nemzedékek emlékezetében él mint nagyszerű előadó, aki az ész hideg izzásában fogant mondatokban juttatja el a diákokhoz az üzenetet, alkalmazva szakmája jól megtanult szabályait. Bár aki hallgatta, az arra a gondolatra juthatott, hogy Patakit az Isten prédikátornak teremtette, mert amikor beszélt, mintha nem is ő, hanem maga az Ész szólt volt volna általa. Nevéhez fűződik az egyetemi szintű hazai szociálpszichológiai oktatás megindítása, amely azóta sok ágat hajtott magyarországi és erdélyi egyetemeken. Gyűjteményes kötetekben jelentette meg a szociálpszichológia eredetileg angol, német és orosz nyelvterületen megjelent klasszikus szövegeit, amelyek nélkül nem jöhetett volna létre egyetemi szintű oktatás. Kulcsszerepet töltött be a 70-es években a magyar szociálpszichológia korán bekövetkezett európai integrációjában.
A politikához közel került, de nem vált politikussá. Egyetemi tanár, intézeti igazgató, akadémikus, az MTA alelnöke lett, aki művelte, szervezte, alakította a szociálpszichológia tudományát, miközben sosem felejtette a történelmi és társadalmi összefüggéseket, amelyek aranyló fénybe vonják a szürke elméleteket. Így válhatott életműve egyszerre a nemzetközi és a magyar társadalom-lélektani diskurzus szerves részévé.
Kései írásai a rendszerváltás szociálpszichológiai kísérőjelenségeit követték a szeizmográf pontosságával. Elkötelezett demokrataként kezdettől fogva üdvözölte a rendszerváltást, ám hidegfejű, a magyar társadalom lélektani mélyszerkezeteit pontosan ismerő tudósként fokozott aggodalommal regisztrálta a rendszerváltás sokak által nem várt, de bekövetkezett negatív mellékhatásait, amelyek sorában ott van a tekintélyelvűség, a deformált politikai jellem, a bűnbakképzés és a felelősségelhárítás, az igazságtalan megkülönböztetés. Egyik tünet sem a semmiből, hanem a meg nem értett, fel nem dolgozott, be nem vallott, meg nem beszélt, a feudalizmus lelki szorításában vergődő magyar múltból származott. Utolsó könyvét már szobafogságban, látásától megfosztva írta, de intellektusa, műveltsége, elemzőképessége teljében. A már címében is emblematikus Nemzet és baloldal címet hordozó könyvben a szerző vissza- és előretekintve szinoptikus elemzést ad a modernitás két nagy politikai-ideológiai hagyománya, a nemzeti és a baloldali gondolat viszonyáról a nyugati világban és Magyarországon.
A könyv Pataki szellemi életének tükre és összefoglalója. Nem írhatta volna meg, ha nem éli meg vonzásait és választásait, amelyek a politikai élet baloldali térfelén jelölték ki a helyét. Az élet által neki rendelt hely feladatot, küldetést, kihívást jelentett számára, s nem a dogmák vak követését, az engedelmeskedést, a behódolást.
Nagyságának titka szuverenitása, autonómiája, a mesterségbeli tudás eszközeinek fölényes alkalmazása volt, ami mindenkit lenyűgözött, akár közel, akár távol élt tőle. Hosszú és termékeny életet élt, amely a természet törvényei szerint véget ért. De ez az élet nem érhet véget, amíg élnek, akik értik, amit Pataki Ferenc írt, mondott, gondolt a szabadságról, az egyenlőségről és a szolidaritásról.
A szakmai munkát, amelyet Pataki Ferenc az MTA Pszichológiai Intézetében és az ELTE Bölcsészkarán a múlt század 60-as éveiben elkezdett, a XXI. században fiatalok folytatják, akik egyetemi tanszékeken, intézeti kutatóműhelyekben, alkalmazott társadalomkutatással foglalkozó intézetekben dolgoznak. Elégedettségre adhat okot, hogy a szociálpszichológia vetése termőre fordult.
A mai szakmai viszonyokkal a tudományszervező tudós elégedett lehet, de az állampolgár nem. A szelek, amelyek ma fújnak, fénytelenek és hidegek, szemben a fényes, forró szelekkel, amelyek Pataki Ferencet elindították útján. A megpróbáltatásoknak, kihívásoknak, forgószeleknek ma is idejük van. Ezért nagyon fontosak könyvei, cikkei, előadásai, amelyek velünk maradnak. Újra meg újra olvasva írásait, azt érezzük, hogy belső támogatást kapunk a csüggesztő külső erőkkel szemben.
Pataki Ferenc november 27-én hunyt el, végső kívánsága volt, hogy szűk családi körben temessék el, és csak azután tudassák a hírt a világgal. Gyászszertartása tegnap volt a Megyeri úti sírkertben.
