Az adrenalin túlcsordul a magyar utcákon

Hírnevet szerezni

A magyar graffiti aranykorának a tapasztalt, idősebb writerek a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek közepéig tartó időszakot tartják. Így van ezzel Brunszkó László is, akit a műfaj ismerői-kedvelői leginkább még ma is Nikonként ismernek – ezen a néven lett ugyanis a hazai firkászmozgalom máig megkerülhetetlen alakja a most 38 éves művész. Ez azonban nem a kiöregedett, megkeseredett hős pózából adódó, már-már kötelező nosztalgia – Brunszkóra ugyanis egyik sem jellemző. Már csak azért sem, mert nemcsak kortársai, de az új generációs utcaművészek körében is tiszteletnek és megbecsülésnek örvend.

Hogy akkor miért gondolja mégis így? „Szerintem egészségesebben, természetesebben alakultak a dolgok régen. A mozgalom alakítói összetartottak, de legalábbis jól ismerték egymást, tisztában voltak azzal, hogy a konkurens csoportok miben utaznak éppen, közben viszont a legerősebb motiváció mégiscsak az egymással versengés, a hírnév, a fame megszerzése volt” – állítja. Tulajdonképpeni előképek nélkül, maguknak kellett felfedezni mindent. Természetes, hogy a mai srácoknak már nem kell ugyanazokat a lépcsőfokokat megmászniuk, tanulhatnak az elődök hibáiból.

A stencil óta nagyon sok minden történt Fotó: 1000%

Ez nemcsak azt jelenti, hogy hamarabb válhat a tehetséges fiatalokból writer, mint korábban, de azt is, hogy éppen ezért sok esetben nem olyan mély a viszonyuk a műfajjal, nem olyan elkötelezettek. Hogy az öröm, amit a festés okoz, „gyorsabb lefolyású” lehet. Brunszkó szerint az aranykor körülbelül Magyarországnak az Európai Unióba való belépéséig tartott, akkor kezdték el izomból levakarni a falakról a festékszóróval fölvitt betűket, karaktereket, képeket – akkor nagyon szép, tiszta és rendezett arcát akarta megmutatni Európának az ország.

A világháló térnyerésével a korábban szinte hermetikusan zárt graffitis világ is kinyílt, vagyis hígulni kezdett a közeg, amelynek különben a gazdasági válság sem tett éppen jót: a festés nem olcsó mulatság, pláne, ha a művész minőségi anyagokkal szeretne dolgozni.

Légy Innovatív!

Nikon elmondása szerint hazánkban sokáig a mennyiségi szemlélet uralkodott: csinálj minél több rajzot minél szokatlanabb, durvább helyekre. Akiket igazán elkapott ez a gépszíj, azoknak kevés ideje maradt a stílus csiszolására – és igaz ugyan, hogy gyengébb minőségű, nagy darabszámú „életművel” is hírnévre vergődhet a firkász, de fennáll a veszély, hogy amilyen hamar jön az ismertség, olyan hamar beköszön a kiégés is: azon kapja magát az ember, hogy nem tud hová továbblépni.

Voltak azért szép számmal olyanok is, akik nem a futó szalagmunkában hittek. Nikon a régi MRC-t, a HOHI-t emeli ki a klasszikus csoportok közül, na és a „mindent felülmúló” PNC-t, természetesen, valamint az új GRW-t, amelynek ő maga is tagja volt, de nagyon szereti még Band, Goir, Albyno, Mega és Lifer munkáit is. Ma leginkább attól lesz országosan vagy akár nemzetközileg is jegyzett művész egy graffitis, hogy szokatlan, különleges, kiérlelt rajzokat készít. Az se baj, ha keveset.

A firkászok célja a hírnév és az innováció Fotó: Brunszkó László

„Ha valaki csak ötöt fest ugyan, de azok mindegyike rendhagyó, újszerű, és felfigyel rá egy a firkászok körében hitelesnek tartott fórum, néhány webes megosztás elég, hogy felkerüljön az ember a térképre. A kulcsszó: légy innovatív!” – így Brunszkó. Ahogy a legtöbben, ő is tinédzserkorában kezdett el festeni. Lenyűgözték a színek, a formák, és persze a graffiti törvénytelenségéből adódó kockázat, az adrenalin is doppingolta.

Néhány évvel ezelőtt azonban szinte teljesen felhagyott az illegális festéssel – ma már legfeljebb a városon kívüli, elhagyatott gyárnegyedekbe, tulajdonképpen felszámolás alatt álló területekre megy ki festeni. Igaz, ez sem okvetlenül legális, de ezekkel az épületekkel tényleg nem törődik senki, az enyészetnek meg mindegy, hogy milyen név díszeleg az elfogyasztandó épületek oldalán.

Ennél többet azonban ma már nem kockáztat. Azt mondja, ahhoz már túl nagy a tét.

Ezzel nehéz is lenne vitázni: azon writerek közé tartozik, akik a hosszú évek alatt megszerzett tudást, tapasztalatot, stílust eredményesen váltották legális tőkére. Nemcsak arról van szó, hogy ő üzemelteti a kevés budapesti graffitisboltok egyikét, a Shopp!-ot, de vászonra készült festményei galériákban is felbukkannak, sőt rendszeresen vállal színházi munkákat is.

Szegeden a Carmen, az operaházban a Xerxes díszletei dicsérik a keze nyomát, legutóbb pedig Szombathelyen a Weöres Sándor Színházban bemutatott Sweet Charity című musicalhez festett hátteret, de amerikai reklámokban és nagyjátékfilmekben is dolgozott már vagy félszázszor. Azt mondja, bár akadnak néhányan, akik idősebb korukban is megmaradnak az illegálnál, aki normális életet akar, egy idő után felhagy a törvénytelenkedéssel: ahogy épül az egzisztencia, egyre több a vesztenivaló.

„Sokszorosan elértem, amiről tinédzserkoromban álmodtam. Ma már nincs más dolgom, csak hogy segítsem a mozgalmat, tanácsokat adjak, ha kérnek, graffiti jameket szervezzek – hogy így próbáljak meg valamit visszaadni annak a kultúrának, amitől sokat kaptam, aminek köszönhetően mindennap boldogan kelek fel” – így Brunszkó.

Kritikai reflexiók

A „hagyományos”, általában színes betűrajzokkal operáló writinggal ellentétben a meglehetősen nehezen definiálható, számos elágazást magában foglaló, a nagyközönség által nem feltétlenül pontosan street artnak, vagyis utcai művészetnek nevezett gyűjtőműfaj művelői matricákkal, stencilekkel, plakátokkal hagyják ott a nyomukat a városon. Helyesebb talán, ha a public art vagy az urban art megnevezést használjuk.

Míg az előbbi esetében rendszerint, ahogy fentebb említettük, a firkász nevének futtatása, a hírnév megszerzése a cél, amihez az igazán nagyok esetében általában részletgazdagságon, kidolgozottságon, időigényes helyszíni munkán keresztül vezet az út, utóbbinál gyakran a társadalmi-kritikai reflexiók vezetik az alkotók kezét. Vagyis: a graffiti, bár nagyon látványos, ezáltal a laikusok figyelmét is leköti, elsősorban mégiscsak a „szakmabelieknek” szól, a public art viszont legtöbbször „az utca emberét” veszi célba.

– Nagyon sok minden történt az egyszerű stencil óta – mondja Stark Attila grafikus, az 1000% egyik tagja. A 2000-es évek elején Plav, TorzMerev és Panel Zéró által alapított csoporthoz később csatlakozott Lobot, F39, MAD és CUT is. – Mindannyian rajzoltunk, és bizonyos szempontból mindegy volt, hogy képregény, falfirka, kollázs vagy festmény, amit csinálunk – véli Stark, aki egyébként lerágott csontnak tartja a dilemmát, hogy akkor most mi tartozik a street art körébe és mi nem. Ő nem is vállalkozik tehát a definiálásra.

Bárhogy nevezzük is, nagyon változatos gyűjtőműfajról van szó, úgy a technikák, mint a helyszínek, a témák, a célok vagy éppen a művek elhelyezésének tekintetében. A művész szerint Magyarországon túl szűk ahhoz a szcéna, hogy akár a technológiák, akár az üzenetek mentén törésvonal húzódjék a művészek között, illetve hogy határozott iskolákról tudjunk beszélni; az alkotók rendszerint többféleképpen is kifejezik magukat. Nemzetközi szempontból azonban már van értelme ilyesmiről beszélni, mivel a műfaj „általában erősen reflektál a helyi aktualitásokra.”

Az ingerküszöb felett Fotó: Brunszkó László

Stark ugyanakkor hangsúlyozza: a kortárs képregények, illetve képzőművészeti alkotások sok esetben még aktuálisabbak tudnak lenni, mint a legújabb public art munkák, csakhogy ezek nem okvetlenül érik el az „átlagvizuál ingerküszöböt”. S hogy mit tud hozzátenni ez az elég nagy gyűjtőműfaj a város szövetéhez? Az 1000% csoport tagja számára úgy tűnik, az ilyen alkotásokat külföldön határozottabban többre értékelik, mint az egyszínű, üzenet nélküli, szürke falakat. És bár hazánkban lassabban válnak láthatóvá a konstruktív folyamatok – a helyzet egyáltalán nem tűnik reménytelennek.