Don Boscóhoz hasonlóan ő is szegénysorból jött. Asztalosnak szánták, családjával és körülményeivel dacolva lett pedagógus. Csongrádban élte le az egész életét, Kiskundorozsmán született, Szegváron kezdte a tanítóskodást, Szegeden folytatta, ott is fejezte be a pályáját 1901-ben és az életét 1903-ban.
Tíz helyett munkálkodott. A tanítás és iskolaigazgatás mellett rengeteg cikket, tanulmányt írt, de még regényt is. Lapot szerkesztett, egy csomó olvasó- és ábécéskönyvet alkotott az elemi iskola minden osztályának elsőtől hatodikig, fiúknak, lányoknak, osztatlan falusi iskoláknak, tanyasi iskoláknak.
Szakadatlanul vívta közéleti harcait, fáradhatatlanul szervezkedett. Polgári Kört alakított, s abban szabadelőadásokat tartott, egységbe tömörítette és nagy érdekvédő harcokba vezette a csongrádi tanítókat, heves aktivitást fejtett ki, és szenvedélyes beszédekkel aratott sikert és vihart minden helyi és országos tanítógyűlésen. A szegedi iskolahálózat valamennyi kérdésével foglalkozott, könyvet is írt Szeged iskoláiról és kisdedóvóiról. A népkönyvtáraktól az ismétlőosztályokon és a kisdednevelésen keresztül a nőnevelésig és a gyereklapokig minden területen kezdeményezésekkel zaklatta és folyvást bírálta a felsőbbséget. Önsegélyező egyletet alapított, alapítványokat gründolt állástalan és kiöregedett tanítóknak, valamint özvegyeiknek és árváiknak.
Ő fedezte fel Pósa Lajost, és ő töltötte meg vele az olvasókönyveket. Végül pedig ő állt elő Magyarországon először a nyolc- (esetleg tíz-) osztályos általános iskola gondolatával 1875-ben! Hét évvel a tankötelezettség bevezetése után, amikor még a kötelezett gyerekek fele sem járt iskolába, a lakosságnak legfeljebb fele tudott valamennyire írni, és a 16 ezer iskolából csak kétezer volt állami (illetve községi), a többi egyházi. Ekkor hirdette meg a mi emberünk, hogy nem szabad a gyerekek sorsát, életpályáját 14-15 éves koruk előtt eldönteni, nem szabad olyan iskolarendszert fenntartani, melyben zsákutcába jut, és a felsőbb tanulmányoktól végleg elzáratik az a gyerek, akit negyedik után nem visznek át gimnáziumba. Ez a javaslat nagyon nagy vihart kavart, hatalmas kampányt szerveztek Vass Mátyással szemben, és ki is vették a kezéből az általa harcias, vadliberális orgánummá hevített Tanítók Lapját.
A XIX. századi Magyarország szellemi spektrumán belül Vass Mátyás nagyon liberális volt, nagyon nemzeti, és az első sorokban villogtatta kardját a világiak oldalán az egyházakkal vívott nagy Kulturkampfban. „Az 50-es évek tanügyi kormányzatát általában a magyar nemzetiség és a szabadelvűség iránti korlátlan gyűlölet jellemzi. A bécsi kormány elkövetett mindent, hogy a nemzetet németté tegye s a szabadelvűséget csírájában elfojtsa... ezért bízták az iskolák felügyeletét címzetes apátokra és prépostokra... A katolikus népiskolák meghajoltak a bécsi rendeletek előtt."
Így látta hősünk a helyzetet. A Csongrád vármegyei tanítóegyesület történetéről szóló (Lantos Bélával írt) könyvében részletesen leírja, hogy néztek ki Csongrádban a közoktatásügyi konzultációk, vagyis a püspökség által összehívott tanítói gyűlések, amelyeken a tanítók feleltek, szorongtak az iskolapadban, és amikor az esperes felszólította őket, felolvasták a püspökség által előzőleg meghatározott témákat kimerítő dolgozataikat, melyekért megdicsérték vagy megpirongatták őket.
Vass ennek a kemény korszaknak már csak a végét látta, a hatvanas években pedig enyhült a helyzet. Szegváron először katolikus önképzőkörbe fogta össze a környék tanítóit, és ebből nőtt ki az egységes regionális tanítóegyesület az első lehetséges pillanatban a kiegyezés és a népiskolai törvény megszületése után. Ezt is Vass kezdeményezte. Szegedi kollégájának, Szendrői Jánosnak írt levelében szépen meg is fogalmazza, miért van erre szükség:
„A tanító elnyomását és kiskorúságra kárhoztatott állapotát nem tűrheti tovább egy önálló gondolkodású és önérzetes tanító sem. (...) A tanítóság eddig pária volt s eszköz a hatalmasok kezében, s rabszolgaként viselte jármát. „Apró, tagolt, kis körök" ezen nem tudnak változtatni, de egy nagy, erős és egységes tanítóegyesület „nagyot és szépet művelhetne a tanügy terén s meghajolna előtte a hatalom". Így alakult meg 1868 szeptemberében az Alföldi tanító-egylet.
1870-ben tartották (az 1848-ast nem számítva) az első egyetemes tanítógyűlést. Vass ott is jól kinyitott a száját: „Amennyi a jog, annyi az ember. ...a tanító eddig nem volt más, mint leigázott, letiport rabszolga! (Igaz!) ... És nem valóságos torzkép-e az és lealacsonyítása a tanítói fontos hivatalnak", hogy a tanító a pap sekrestyése, öltöztetője, gyertyagyújtogatója, „lakomák alkalmával felszolgáló inasa (Nagy tetszés. Zaj. Halljuk!)". Beszéde végén Vass előterjesztette indítványait, melyek lényege az volt, hogy a községitől az országos szintig szerveződjön vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül nagy, erős és egységes egyesület, mert „csak a tömörülésben rejlik az erő, a megtámadhatatlanság".
Vass ösztönzésére alakult meg a Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága, melynek ő lett az egyik alelnöke. A beszédében arra is kitért, hogy a pozícióit védő klérus „valóságos hajtóvadászatot" rendez az elvhű tanítók ellen. Vass ellen is ilyet rendeztek Szegváron, el is kellett jönnie közvetlenül a tanítógyűlés után. Szegeden, a városban védettebb volt.
Vass a következő években teleírta az Alföldi Tanító-egylet „szakközlönyét", a Tanügyi Lapok szenvedélyes cikkeivel.
Többször írt arról, hogy korszerű, munkára képesítő nőnevelés kell, hogy megóvja a nőket az erkölcsi romlás kockázati tényezőitől, a nyomortól, a tétlenségtől és a kiszolgáltatottságtól. Dicsérte a haladó szellemű szegedi leány-középiskolákat, és velük ellentétben kárhoztatta a zárdai nevelést, ami „a modern nevelés elveivel homlokegyenest" ellenkezik. „Minden közügynek, főleg a nevelésnek... legbiztosabb őre a nyilvánosság.
A zárdai nevelés... a nyilvánosság elől el van zárva. (...) Mi a zárdai nevelés célja és feladata? Ellenkező irányban haladni a modern nevelészet elveivel; fölöslegesnek, sőt rossznak tartani mindazt, mi a valódi felvilágosodás alapja: a józan és reális ismeretek tanítását. (...) A hazának pedig nem az egyoldalúlag nevelt ember, hanem az értelmes polgár lehet támasza; ez lehet csak valódi hazafi."
Egy másik cikkében kifejti, hogy „erkölcsösek lehetünk erős hit nélkül is; de jó hittel nem bírunk, ha nincs erkölcsi alapunk". Mert az erkölcsileg tudatosabb, autonóm ember a jót önmagáért szereti, nem azért, mert felsőbb világi vagy túlvilági hatalmaktól retteg. De mivel még nincs itt az a boldog kor, amidőn az emberek azért cselekszik a jót, mert jó, egyelőre szükség van még a valláserkölcs mankójára. (Nem is hiányoznak az imák Vass olvasókönyveiből.)
1870-ben Szegeden a 11 ezer tanköteles gyerek fele úgy nő fel, hogy iskolát belülről nem lát. Vass a szegedi népoktatás helyzetéről szóló emlékiratában keserűen megjegyzi, előnye is van ennek, mert „legalább testi erejének fejlődését megóvta a senyvedéstől az annyira egészségtelen iskolák elkerülése által". A belvárosi leányosztályt egy sötét, dohos istállóban rendezték be, a másikat egy kocsmában. 150-200 beiratkozott gyerek volt egy osztályban, de a fele sem járt be az órákra. Közben meg a jómódú gyerekeknek szép gimnáziumot, az apácáknak zárdaiskolát épített a város.
Az alapítványtevő, adakozó Vasst az egyház emberei anyagiassággal vádolták, mivel állandóan a tanítók rossz fizetése miatt nyavalygott. Ő pedig azzal vágott vissza, hogy „a jólét árjában úszó matadorok a túlvilági boldogságra figyelmeztettek mindannyiszor bennünket, valahányszor arról panaszkodánk, hogy nyomorult, silány fizetésünkből megélni lehetetlen".
Az „egyháziak" egyenesen „rossz szemmel nézték, ha a tanító tűrhető anyagi helyzetnek örvendett, vagy magasabb szellemi képzettséggel bírt, mert az ily tanító függetlenségét megőrizhette". De bizony „maga b. Eötvös, e nagy miniszter sem méltatta a tanítót kellő anyagi jutalomra, a fizetés oly szégyenítő minimumát állapítva meg, mely a tanügynek s a tanítói állás tekintélyének nem szolgált előnyére".
Amikor e sorokat kinyomtatták (1874-ben), már nem élt b. Eötvös (báró Eötvös József), „a nagy miniszter". Különböző méretű utódai voltak neki. Vass működésének és életének utolsó éveiben Wlassics Gyula ült b. Eötvös bársonyszékében. Ő építtetett népiskolákat és vitézkedett a főrendi házban a vallásszabadságért és az izraelita felekezet recepciójáért. Érdekes, ellentmondásos és tanulságos pályát futott be. Egy hónap múlva neki lesz a születésnapja, és vele foglalkozunk majd.
