Ehhez képest persze istenkirályságnak tűntek a Római strand szomszédságában, a kempingben megfigyelt lakókocsik, amelyeket jobbára a nyugati turisták hatalmas batárjai húztak maguk után. Nem beszélve arról, mennyire világvárosi megoldásnak látszott még ehhez képest is faházat bérelni a kempingben: innen már tényleg csak egy lépés a szálloda – és benne a folyóvíz meg a saját fürdőszoba –, gondolta az ember.
Igaz, a külföldiek szemével nézve mégsem lehetett ennyire idilli a helyzet, de erre legfeljebb a régi Népszabadságokban kutakodva jöhetünk rá. 1981. szeptember 11-én például arról írt a lap, hogy „a két kempingben, a Hárs-hegyen és Római-fürdőn látható a legjobban: az emelkedő árak miatt a turisták mindinkább az olcsóbb szállásokat keresik. S bár az idén újra nyitottak Hárs-hegyen kisegítő tábort, a nagy forgalmú napokban, hetekben a kempingek zsúfolásig megteltek”.
Olyannyira – emelte ki a lap –, hogy „vadtáborozók ütöttek sátrat a főváros környékén és még a Margitszigeten is”.
Hogy milyen mértékű volt az áremelés, amely a szállodákból a kempingek és a vadregényes budapesti parkok felé űzte a turistákat, sajnos ma már lehetetlen földeríteni. Azt viszont tudjuk, hogy a hetvenes évek elején még 5-10 forintért szállhattak meg a gyerekek, illetve a felnőttek a sátortáborokban. A Rómain akkor 2000, a Hárs-hegyen 1200 férőhely várta a nyaralókat. A nyolcvanas évekre az árak bizonyára több forinttal is megemelkedtek; ennek ellenére 2-3-4 ágyas faházak is épültek a kempingekben, a sátorbérlés lehetősége pedig – föltehetően a csökkenő érdeklődés következtében – megszűnt.
Az 1981-ben összeállított Budapest útikönyv szálláslistáját nézve persze érthetővé válik a faházak, sátorhelyek és a budai lejtők népszerűsége. A középkategóriás szálloda lényegében ismeretlen fogalom volt ugyanis a korabeli fővárosban. Létezett a fizetővendég-szolgálat (közös konyha és fürdőszoba a háziakkal), volt három darab egy csillagos szálló, amelyet bízvást nevezhetünk turistaszállónak, tíznél kevesebb két csillagos szálloda – ilyen, szó szerint patinás képviselőkkel, mint az Aero a Ferihegyi út mentén, az Expo a kőbányai vásárvárosnál vagy az akkortájt igen lerongyolódott Emke, Metropol és Nemzeti –, három csillagost viszont egyáltalán nem tartalmazott a lajstrom.
Négy csillagos hotelt tizennyolcat tartottak számon egész Budapesten (Astoria, Béke, Vörös Csillag), öt csillagosból pedig mindössze négy akadt: a Hilton, az Intercontinental, a Thermál és a vadonatúj Átrium, amelybe akkoriban – engem is beleértve – ámuldozni osont be olykor a fővárosi nép.
Na de hagyjuk is a féktelen luxust, elvégre mi most a kempingekről beszélünk. A Népszabadság tudósítója sürgető hiányra hívta fel a figyelmet, amikor így fogalmazott: „több mint tíz éve nem épült új kemping Budapesten, a régiek pedig nem is képesek és nem is alkalmasak a megnövekedett vendégforgalom kiszolgálására”. Aztán ez így is maradt, egészen 1989-ig, amikor viszont kiderült, hogy a Hárs-hegyi tábor igenis alkalmas jóval több ember befogadására. Zsúfolásig megtelt olyan NDK-s menekültekkel, akik itt várták ki, hogy végre megnyíljon előttük az NSZK határa.
