– Derelyét hoztál-e? Ezt kérdezte a kislány a nagymamájától.Monoron szálltak fel, Szolnokra utaztak. A kérdés fontosnak tűnt, a kislány rettentően aggodalmasan nézett, láttam rajta, a jövője múlik azon, hogy a mama becsomagolta-e az útra a lekváros vagy a túrós derelyét.
Elhangzott a válasz, de nem olyan hamar, mint ahogy a kislány remélte, ezért nekem is alkalmam nyílt arra – mert ott, a vonaton átsuhant az agyamon –, hogy lássam magam ötven évvel ezelőtt. Én is a mamámmal utaztam, a parányi parasztasszonnyal, aki táskáit mindenféle elemózsiákkal megtömte. Pélyről mentünk kisvonattal a tarnaszentmiklósi „nagyállomásra”, ahol felültünk a Kál-Kápolna és Kisújszállás között csattogó vicinálisra, és mindketten lelkesen lestük, hogy átmenjünk Kiskörénél a Tiszán. Határpont volt ez, hiszen jó háromnegyed óra telt el az indulás után, ami egyben azt is jelentette, hogy kezdődhet a lakmározás.
Nem tudom, ki hogy van vele, de úton enni valahogy egészen más, mint otthon leülni a terített asztal mellé. Repülőgépen is ettem később, érdekes volt a sok kis francot kicsomagolni, de nyomába nem ér a vasúti rántott húsoknak, amelyek nem zacskóban, hanem zsírpapírba göngyölve várták, hogy bedörgöljem őket.
A mamám kicsomagolta a méretes combot, én meg belekapaszkodtam, úgy suhantunk át a Tiszántúlra. Belengte a rántott hús illata a vagont, mások is megéheztek tőlünk. Mikor Bánréve-Halastónál fékezett a vonat, már mindenki evett. Szalonnalapocskák hevertek a kockás abroszokon, füstölt kolbászok reccsentek a hézagos fogsorok szorításában, amikor a kalauz belépett az ajtón, erős hagymaszag csapta meg az orrát. Kunhegyesre érve belakott az utazóközönség, pedig nem volt resti, pláne McDonald’s a környékben.
