galéria megtekintése

Úton enni a legcsudásabb dolog a világon

Az írás a Népszabadság
2015. 08. 29. számában
jelent meg.


Rab László
Népszabadság

– Derelyét hoztál-e? Ezt kérdezte a kislány a nagymamájától.Monoron szálltak fel, Szolnokra utaztak. A kérdés fontosnak tűnt, a kislány rettentően aggodalmasan nézett, láttam rajta, a jövője múlik azon, hogy a mama becsomagolta-e az útra a lekváros vagy a túrós derelyét.

Elhangzott a válasz, de nem olyan hamar, mint ahogy a kislány remélte, ezért nekem is alkalmam nyílt arra – mert ott, a vonaton átsuhant az agyamon –, hogy lássam magam ötven évvel ezelőtt. Én is a mamámmal utaztam, a parányi parasztasszonnyal, aki táskáit mindenféle elemózsiákkal megtömte. Pélyről mentünk kisvonattal a tarnaszentmiklósi „nagyállomásra”, ahol felültünk a Kál-Kápolna és Kisújszállás között csattogó vicinálisra, és mindketten lelkesen lestük, hogy átmenjünk Kiskörénél a Tiszán. Határpont volt ez, hiszen jó háromnegyed óra telt el az indulás után, ami egyben azt is jelentette, hogy kezdődhet a lakmározás.

Nem tudom, ki hogy van vele, de úton enni valahogy egészen más, mint otthon leülni a terített asztal mellé. Repülőgépen is ettem később, érdekes volt a sok kis francot kicsomagolni, de nyomába nem ér a vasúti rántott húsoknak, amelyek nem zacskóban, hanem zsírpapírba göngyölve várták, hogy bedörgöljem őket.

A mamám kicsomagolta a méretes combot, én meg belekapaszkodtam, úgy suhantunk át a Tiszántúlra. Belengte a rántott hús illata a vagont, mások is megéheztek tőlünk. Mikor Bánréve-Halastónál fékezett a vonat, már mindenki evett. Szalonnalapocskák hevertek a kockás abroszokon, füstölt kolbászok reccsentek a hézagos fogsorok szorításában, amikor a kalauz belépett az ajtón, erős hagymaszag csapta meg az orrát. Kunhegyesre érve belakott az utazóközönség, pedig nem volt resti, pláne McDonald’s a környékben.

 

Az úton evésről később sem mondtam le. Ha anyám kérdezte, készítsen-e szendvicset, még felnőtt koromban is örömmel hümmögettem. Az sem zavart, ha pörköltet csomagolt kicsiny nejlondobozba, tett mellé villát meg szalvétát, mert tudta, hogy bármilyen testhelyzetben hajlandó vagyok enni. Az úton evés szokását korosodván is megőriztem, amikor már autóval utaztam, s lett volna pénzem arra, hogy bárhol megálljak és rendeljek egy finom zónát valamely útszéli csárdában.

Fotó: fortepan.hu

Olyan is volt, hogy száguldás közben ettem. Ezt nem javasolnám senkinek. Autósztrádán, távol a lakóhelyemtől robogtam száznegyvennel, és eszembe jutott, hogy ott lapul a csomagtartóban anyám kakaspörköltje, melyhez apró szemű nokedlit szaggatott. Megálltam az útszéli pihenőben, gondosan kicsomagoltam az adagot, s jobb híján egy méretes leveseskanállal álltam neki – de nem a pihenő padján, ahol kényelmesen elfogyaszthattam volna az ebédemet, hanem kinn az úton, mikor újra kamionok mellett suhantam el.

Így jutottam előre célállomásomhoz, ölemben fogyatkozó kakaspörkölttel. Hogy veszélyes volt-e? Biztos. De ezzel akkoriban nemigen törődtem. Menni és enni – hümmögtem minden megtett kilométer után. Van-e ennél csudásabb dolog a világon? A kislány szája sarkában megült egy apró lekvárdarab, mely a nehézkedés szabályai szerint elindult lefelé, és megállt világoszöld szoknyácskája peremén. Ezzel megadtam arra is a választ, hogy a nagymama hozott-e derelyét. Naná, majd pont derelye nélkül indult volna el!

Közeledtünk Szolnok felé, a szerelvény nemsokára átrobog a Tiszán.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.