Szent kötelességének érezte, hogy elejét vegye az esztelenségnek, ezért kertelés nélkül így okított: „Kedves Szabolcs, az újságírás nem önmegvalósítás, hanem szolgálat”. Valahányszor eszembe jut az eset, mindig keserűen arra gondolok, ő is tudta, hogy ez hamis ideológia, de azt is, hogy jelmondata a legtökéletesebb ürügy arra, hogy ő és hívei futószalagon gyárthassák a szakmailag ugyan kifogástalan, de semmitmondó cikkeket. Miután kiderült, hogy az eltévedt bárány sosem fog jó útra térni, időről időre azzal állt bosszút, hogy vitriolos gúnnyal így dorgált: „Szabolcs, maga egy antiújságíró!”
A tömegtársadalmak egyik legsúlyosabb problémája – s erre jó néhányan felhívták már a figyelmet fél évszázaddal ezelőtt is –, hogy az emberek milliói úgy gürcölik végig az életüket, hogy semmi közük a munkájukhoz. Ráadásul a lélekölő robotra már az iskolákban megtörténik az alapos felkészítés. A diákoknak mérhetetlen mennyiségű holt ismeretet kell – szalonképes kifejezéssel élve – bebiflázniuk, s nem azt tanulják meg, hogy miként kell élni, hanem azt, hogy az értelmetlen munkát miként lehet elviselni. A fiatalok nem nevelésben, hanem ellennevelésben részesülnek.
Az oktatási rendszer – egy-egy csodaszámba menő tanáregyéniség rossz szemmel nézett igyekezetétől eltekintve – arra szolgál, hogy az ifjúságot hermetikusan elzárja az önálló gondolkodás és a valódi kibontakozás lehetőségeitől. Ebben a helyzetben Karinthy szívszorító elbeszélése felforgató és botrányos alkotás. Már ha egyáltalán eljut a diákokhoz. A fiatalok úgy lépnek ki az életbe, és úgy válnak felnőtté, hogy bár jó esetben elsajátítanak egy szakmát, alig van ismeretük a helyes életvezetésről és önmagukról. A felnőtté válás alaptörvénye, hogy meg kell tanulni az alkalmazkodást és a vele járó önmegtagadást a „szolgálat” jegyében.
Mintha akkor épülne a világ, ha a bensőmet lerombolom. Zsigeri tudássá válik az is, hogy a siker-pénz-hatalom szentháromságának eléréséhez minden helyzetben elengedhetetlen a tökéletes színészi alakítás, a szerepjáték. Ám akár sikerül a hőn áhított érvényesülés, akár nem, furcsa módon egyszer csak eljön a számvetés és szembenézés ideje. S hogy eljött, azt rendszerint álmatlan éjszakák jelzik. No, nem a halál előtti pillanatról van szó, akkor már késő. Arról a különös fordulópontról beszélek, amikor az ember eljut életének nagyjából a feléhez, azaz betölti a negyvenet.
Mindazok, akik figyelnek önmagukra, a negyvenediket átlépve sejtik, hogy valami óhatatlanul megváltozott. Az apró jelek és sejtelmek képpé állnak össze. Negyven fölött az ember rájön, hogy szép lassan elindult a halál felé. Messze van még ugyan, de már ott dereng az idő homályló távolában. Ez a kísérteties derengés rávezeti az embert, hogy tudatosabban éljen. Számba kell vennie, hogy eddigi élete során mit valósított meg, egyrészt önmagában, másrészt maga körül, és mit szeretne még elérni. Az ember nem maradhat adósa önmagának. Arcába vicsorog a beteljesítetlen élet réme. Lefutott az első felvonás, összezárult a vörös bársonyfüggöny, majd újra szétnyílt, s elkezdődött a második, egyben utolsó felvonás.
Az úgynevezett „midlife crisis” tudományosan ugyan még nem nyert egyöntetű bizonyítást, de voltaképpen nincs is rá szükség. Általános tapasztalat, hogy az élet delének válsága mindenkinél bekövetkezik. Legfeljebb sokan nem veszik észre, annyira a hétköznapok igájában, eltompultan élnek. Ezzel szemben az úgynevezett kapuzárási pánik olyannyira benne él a köztudatban, hogy a hétköznapi beszélgetések közkedvelt témája vicces célozgatások formájában. Nyugaton Jung volt az első, aki felismerte, hogy az élet második felét nem lehet úgy élni, mint az elsőt. S aki abban a hiszemben leledzik, hogy nincs semmiféle második felvonás, egyszerűen csak tovább kell élnie az elsőt, bajba kerül.
Jung többek közt ezt írta: „A legmélységesebb fölkészületlenséggel lépünk az élet délutánjába, sőt ennél is rosszabbul: eddigi igazságaink és ideáljaink hamis előfeltételezésével tesszük ezt. Életünk délutánját nem élhetjük ugyanazon program szerint, mint a délelőttöt, mert ami délelőtt sok, az estére megfogyatkozik, s ami délelőtt igaz, az este már nem az. Túl sok öreget kezeltem ahhoz, s pillantottam be lelkük titkos kamráiba, hogy ne lennék megrendülve ennek az alapszabálynak az igazságától”.
A „nagy sötétlő erdőből” úgy lehet kikecmeregni, ha az ember rájön, mindegy, mi történt az első felvonásban, milyen volt a gyermekkora, mi mindent romboltak le benne az iskolák és munkahelyek, most végre érett fejjel kezébe veheti a sorsát. Negyven felett tudja igazán, hogy mit akar az élettől, vagy ha még ekkor sincs tisztában vele, akkor legfőbb ideje kiderítenie. Ebből a szempontból bármilyen nagyszerű Karinthy novellája, elavult szemléletet tükröz. Száz éve a várható életkor 40 év körül mozgott. Az 1913-ban született elbeszélésben a tisztes, megállapodott felnőtt – ma már szinte hihetetlen – mind össze 27 éves. Az emberi életek egyfelvonásosak voltak.
Karinthy is csak 51 évet élt. Merőben új fejleménye a modern kornak, hogy manapság a várható élettartam jóval magasabb, és az emberi életek kétfelvonásosak lettek. S ahogy Jung rámutatott, a második felvonás még felkészületlenebbül éri az embereket, mint az első.
Korlátok nélkül
Egy olasz munkásember, bizonyos Marco Olmo az egész nemzetközi sportvilág csodálatát vívta ki azzal, hogy majdnem hatvanévesen egymás után kétszer is megnyerte az ultraterepfutás legkíméletlenebb versenyét, a nem hivatalos világbajnokságnak számító UTMB-t (Ultra-Trail Du Mont Blanc). Az útvonal a Mont Blanc körül vezet, a táv 166 kilométer, a szintkülönbség 9600méter. Marco Olmo 2006-ban és 2007-ben, 58 és 59 évesen abszolút győztes lett, a 2300 indulóból mindenkit, minden korosztály megvert. Méghozzá fölényesen. Első ízben fél órával gyepálta el a második helyezett Németh Csabát (akiről e lap hasábjain 2006. szeptember 19-én hosszú cikk jelent meg).
A veterán superman a bámulatos Németh Csabánál is jobb futónak bizonyult, annak ellenére, hogy kereken húsz év a korkülönbség köztük. Dokumentumfilm is készült róla, amelyben persze felmerül az alapvető kérdés, hogy miért fut. Olmo válasza: bosszúból. Elrontott életéért vesz revánsot. Így tudja az első felvonás átkát a másodikban áldássá változtatni. A régi hinduk a férfiak életét négy szakaszra osztották. Az első a tanulás időszaka. A második a családalapításé, gyereknevelésé, társadalmi feladatoké. A harmadikban, miután gyerekeit fölnevelte, a férfi elhagyja otthonát, remetének áll, hogy teljes mértékben a spiritualitásnak szentelje magát.
A negyedikben elhagyja a remeteséget is, és hontalan, vándorló aszkétaként törekszik a móksára, a megszabadulásra. A lényeget tekintve e minta semmit sem változott, és a nyugati kultúrában, az emancipáció korában a nőkre is ugyanúgy érvényes. Az élet első felében az ember megveti lábát a külső világban, a másodikban viszont akkor él helyesen, ha a benső világa felé fordul, és kiteljesíti önmagát. Ennek alapfeltétele, hogy az ember meg tudja őrizni magában a gyermeket. Aki nem tud felnőni, infantilis lesz, aki pedig úgy öregszik meg, hogy elveszíti gyermeki énjét, az szenilis lesz. A tömegember életének feléig infantilis, utána pedig nyomban szenilissé kezd válni.
Bármiféle megújulás és szellemi fejlődés legfőbb alapja a gyermeki nyitottság és játékosság. És persze a humor. Korlátok nélkül. Rettenetesek azok az emberek, akik nem tudnak önmagukon nevetni, s mily felszabadító, ha képes vagyok kacagni önmagamon. Ám az igazi szellemi fejlődés csak akkor lehetséges, ha sosem ér véget. A legtöbb ember általában 25 és 30 éves kora között – de legkésőbb a negyvenes vagy ötvenes éveiben – szellemileg leáll, azaz begyöpösödik, megcsontosodik. Ezzel szemben az igazi cél az, hogy az ember a halála előtti pillanatban álljon a legmagasabb szellemi színvonalon. Ám ezért egy életen át munkálkodni kell.
Az ilyen erőfeszítés különleges velejárója az a jelenség, amelyet elsőként az amerikai pszichológus, Abraham Maslow fedezett föl, és elnevezte csúcsélménynek (peak experience). Ugyanezt a tüneményt később Csíkszentmihályi Mihály flow-nak keresztelte el. Ha az ember negyven felett legalább hallott Maslow-ról és Csíkszentmihályiról, akkor midőn őszintén önmagába tekint, fölteszi a kérdést: volt-e valaha csúcsélményem, átéltem-e a flow-t? Azaz: hol a nagyszerűség az életemben? Maslow az 1960-as években forradalmasította a lélektant, mert nem a lelki ferdülésekkel és sérülésekkel foglalkozott, mint Freud óta jóformán mindenki, hanem azzal, hogy miként jellemezhető az egészséges, vagyis önmagát tudatosan kiteljesítő ember.
Úgy vélte, az a legnagyobb lelki betegség, ha valaki nem tud kibontakozni, ha elakad az önmegvalósítás útján, vagy letér róla, és nincsenek csúcsélményei. Az ellennevelt tömegember rá sem lép erre az útra. Ezzel kapcsolatos Jung másik fontos felismerése, hogy a szülők meg nem élt élete a legnagyobb terhet jelenti gyermekeik számára. Ha a szülők nem törődnek a saját kiteljesedésükkel, vagyis a saját fejlődésüket összekeverik a gyerekekével, egyszóval a gyerekek életét élik, akkor a gyerekek e „lélektagadással” fognak viaskodni egész életükben. Emiatt akár alkoholisták vagy munkamániások is lehetnek, nem tudva, miért. S ha nem sikerül megváltaniuk magukat a szülői kárhozatból, ők is ugyanúgy továbbadják a rossz mintát, amely több nemzedéken át öröklődhet. A szerepükbe beleragadt szülők a gyerekek kirepülése után magukra magadnak saját adósságukkal, és nem értik, miért levertek. Ez az üresfészek-szindróma.
Libertas
Európa legfőbb értéke a szabad, független, önálló és kiforrott egyéniség. S hiába font be mindent csápjaival az eltömegesedés szörnypolipja, a palackból kiszökött szellemet nem lehet többé visszagyömöszölni. E szellem egyik legcsodálatosabb kifejeződése Delacroix híres festménye, A Szabadság vezeti a népet. A két és fél méter magas és több mint három méter széles képen egy fedetlen keblű nő és egy kamasz fiú tör rettenthetetlenül előre a forradalmárok élén. A harcos amazon egyik kezében a francia lobogó, másikban szuronyos puska, a kölyök mindkét kezében pisztoly. Ennél merészebb támadást a mindenkori konvenciókkal szemben nem lehet elképzelni, s különösen a XIX. században nem lehetett.
Kevésbé meghökkentő azonban a kép, ha az ember rájön, hogy a forradalmárnő Libertas római istennő modern kori megtestesülése, másrészt lehet Jeanne d’Arcé is, ezenkívül a nőmozgalmárok előfutárának is tekinthető, a kisfiú pedig az örök gyermek. Teljes összhangban vannak, nem úgy, mint a Karinthy-féle felnőtt író és fiatalkori énje. Európa másik nagy vívmánya, hogy a nagy egyéniség nemcsak férfi, de nő is lehet. Mily kár, hogy főnöknőm erről nem akart tudomást venni. Delacroix viszont jól tudta, hogy forradalmárnőjével eggyé válni a legnagyobb gyönyör.
