Makovecz ezt az aranykori ideális építményt igyekszik megközelíteni, s részben építészetünk ősi szavaiból, a népi építészeti hagyományból, más részben Rudolf Steiner antropozófiai tanaiból arra jut, hogy a jó ház az emberi arcot képezi le: haja, szeme, szája van. Ez tetszetős gondolat addig, amíg nem kezd üstököt, szarvat, fület, szemet rajzolni a házaknak, mert az már ijesztő. Meg a szárnyas templomok. Az első teremben a templomai és a megvalósulatlan épületei sorakoznak, mert Makovecznél ami nem valósult meg, az is van mint szellemi létező.
Templomairól általában nem a kereszténység jut eszünkbe, hanem pogány varázslók, sámánok, de nem is építészeti alapformáik miatt, hanem a rájuk aggatott szárnyak, túlerőltetett életfaés arcmotívumok miatt. Tény, hogy a középkori katedrálisok szobrai közt is megjelentek a pokol szörnyei a maguk helyén, de az egésznek azért nem volt ördögarca. Makovecz némely templomának viszont igen: leginkább talán a siófokinak. Szinte üdítő, amikor nem engedik neki – talán a megrendelők? – a túlhajtásait végigvinni, nincsenek a templomra szerelve szárnyak, ilyenkor marad a szép alapforma: például a kolozsvári református templomon, ahogy szerintem legszebb templomán, a paksin sem látunk felesleges tollazatot.
Az igazán extrém elképzelések tervben maradtak: például egy a Pilisbe tervezett kápolna előtt két óriás szerzetes barát a két torony, a sepsiárkosi ravatalozó előtt pedig egy égre emelt kezű gigász lett volna a kapuzat. Sok minden maradt terv. Például az 1996-os, meg nem tartott budapesti expóra álmodott magyar pavilon, amely egy tölcsérgombacsoportra emlékeztető főépületből és a hozzá vezető kilenclyukú hídon úszó vitorláshajóból állt volna, de amely hajón az árbocok hatalmas fák. Szürreális vízió! És még: jurtaóvoda Mongóliába, kopt kolostor Egyiptomba, Waldorf-intézet Németországba, a piliscsabai ferde egyetemi épületekkel rokon objektumok: harangház Hajdúszoboszlóra, nyári színház Hódmezővásárhelyre, katolikus templom Dunaszerdahelyre.
Legnagyobb, meg nem valósult víziója a felső-krisztinavárosi Szent Mihály-templom, a magyar Sagrada Família. Ezt 2005-ben álmodta papírra, de voltak előzményei, például 1998-ban egy Londonba tervezett kiállítási pavilon vagy a monostori erődbe tervezett templom. Makovecz ezt tartotta főművének – nem a sevillai világkiállítási pavilont, amelynek révén a világ megismerte –, a kiállítás rendezői ezért tették különterembe, amelynek közepén egy hatalmas makettben testet is öltött. A szinte felfoghatatlanul bonyolult bordarendszer és a föld alatti körkörös katakombák gyűrűi a számítógépes tervrajzokon szinte művészi metszetsorozattá válnak. A sarokban egy méretarányos fehér angyal áll a templom leendő tornyairól.
Meg tudom érteni azt, aki szakrális áhítatot érez ebben a teremben, csak hát van valami riasztó is. A tornyok páfránylevélszerű takaródíszekből nőnek ki, melyek valahogy agancsszerűek, sámánisztikusak, és ezt egyáltalán nem ellensúlyozza, hogy a tervező teleültette a templomot hatalmas szárnyú angyalokkal, melyek ráadásul szobrászatilag gyengék – tanúskodik erről a kiállított darab. Belül is panoptikum-szerű szoborseregletlenne az oszlopokon. Kár hogy a művész nem hagyta tisztán beszélni a fenséges szerkezetet, amely Istenhez sokkal közelebb vihet, mint ezek a bálványok.
Az Apor Vilmos térre tervezett templom felállítását az egyház nem támogatja, amiben szerepe lehet a nehezen vállalható ikonográfiának. Makovecz hívei azonban nem hagyják, folyamatosan dolgozzák fel, pontosítják a terveket, s várják az alkalmas időpontot, amikor a mű megvalósulhat. E terem is demonstráció mellette. Végül az utolsó teremben a mester közösségi épületeiből, grafikai műveiből, színpadterveiből és családi házaiból látható válogatás. Itt nyomon kísérhető útkeresése a hatvanas évek elején a még betonból épült velencei Cápa étteremtől a sárospataki művelődési házon át (1972–1983) a baki, zsindelysubába burkolt faluházig (1985–1988), a földbucka alá rejtett visegrádi erdei művelődési házig (1984–1988), a pikkelyszerűen csillogó, palahéjazatú paksi templomig (1987–1991) meg a sevillai pavilonig (1992), majd a döntött falú piliscsabai egyetemi campusig (1995–2001) és a makói Hagymatikum fürdőig (2009–2011).
A felcsúti aréna még nincs itt a sorban. Díszlettervei 1993-ban Bartók színpadi műveihez készültek. Grafikái között pedig olyan érdekes víziók tűnnek fel, mint a gellérthegyi panteon vagy régi álma, az élő fákra épített tetőszerkezet. Végül néhány családi háza: a badacsonytördemici bazaltház (1988–1994), a gödi földig zsindelyes „pulikutya” (1986–1988), a solymári soklábú (1989–1991). A látogatói véleményeket egy falitáblára lehet feltűzni, itt figyeltem fel egy kislány megjegyzésére: neki a családi házak tetszettek legjobban. Igaza van. Emberléptékű, szolidan artisztikus, szép épületek. Mellőzik az ideológiai flancot.
A kiállítás egyébként zarándokhely, a polgári közönség áhítattal szemlélődik, és szellemi megerősítést talál. El kell ismerni, Makovecz sok ember modern nemzeti érzésének adott testet építészetével. De talán tisztábban láttuk volna művészetét, ha ezt a kiállítást a Műcsarnok rendezi meg tavaly, kevésbé úrfelmutatásszerűen, nemzetközi összehasonlításban.
