A kenyér egyébként is neuralgikus pontja volt a hazai közellátásnak, bátor cikkek és felháborodott olvasói levelek szerzői kutatták az újságok hasábjain, ugyan mi az oka, hogy gyakran sületlen, még gyakrabban csomós, másnapra morzsálódik vagy épp penészedik, s bár kétségkívül csak három forint hatvan kilónként az ára, de nemritkán egy az egyben megy is a szemétbe.
|
A gazdaságossági számítások döntöttek
Kéri Dániel / Népszabadság/archív |
Az olyan elszántak, mint nagyanyám, aki szenvedélyesen szerette a ruganyos, levegős, ropogós héjú, illatos fehér kenyeret, a lábukat képesek voltak lejárni érte, nem beszélve a gyakran kiadós sorállásról. Az egyik ilyen messze földön híres pesti lelőhely szerencsére épp a házunkkal átellenben, a Ferenc körúton volt. Ha az ember kivárta a sorát, valóban remek kenyérhez juthatott hozzá, igaz, előtte jó időn át szimatolhatta a boltban az isteni illatot – és ez volt a jobbik eset, mert rendszerint az utcán is kanyargott a sor.
Papírt viszont itt sem szívesen adtak a portékához, hiába született meg még a hatvanas évek elején a vonatkozó kenyércsomagolási rendelet: a tenyérnyi, csúszós és kemény matéria a kettévágott kétkilós vekninek még a megszegett végét sem takarta el.
A hetvenes évek elején a tejet már zacskóban árulták, létezett a műanyag poharas tej, kakaó, joghurt és tejföl, a felvágottat és a sajtot viszont még az eladó mérte ki, mégpedig vastag zsírpapírba. A zöldségesnél az volt a módi, hogy a lemért árut egyenesen belezúdították a vásárló szatyrába vagy kosarába. (Hová máshová? Az embernél természetesen volt cekker, hiszen az üzletek akkor még nem tartottak semmi ilyesmit. Nem környezetvédelmi megfontolásból, hanem mert nem létezett.) Azt is mindenki tudta, hogy ha papírzacskót szeretne a gyümölcshöz, picit könyörgőre kell venni a tónust, és úgy kell rimánkodni:
„Betegnek viszem”.
Száz szónak is egy a vége: amit a képen látnak, az egy egyszerű termékbemutató, és természetesen „tőkés relációból” származik a fóliázó csodamasina. A Népszabadság cikke szerint a Chemolimpex Külkereskedelmi Vállalat Deák Ferenc utcai székházában a Petruzalek osztrák cég képviselője mutatta be a nyújtható PVC-fóliát, amely „lehetővé teszi, hogy önkiszolgáló üzletekben is árusíthassák a kenyeret”. Az újságíró persze óvatosan azt is hozzátette, hogy „a hazai árviszonyokat figyelembe vevő gazdaságossági számítások döntik el majd végül is, hogy a fóliás csomagolás előnyei nálunk mennyire kifizetődőek”.
El is döntötték. De nehogy azt higgyék, hogy hazánk akkor teljességgel nélkülözni volt kénytelen a nyugati kulinária csúcstermékeit. 1968 májusa óta folyt már a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai telepén a Coca-Cola gyártása, és egy héttel azután, hogy a képünk elkészült, 1970. február 23-án a Fővárosi Ásványvíz és Jégipari Vállalat margitszigeti üzemegységében a Pepsi-Cola készítésébe is belefogtak. Kezdetben úgy számoltak, tízmillió palack kerül majd le a gyártósorról egy évben, de a gyorsan megejtett piackutatás azzal a biztató eredménnyel járt, hogy tizennyolcmillió üveg is gazdára talál majd Budapesten és környékén.
