Korabeli fotókból, ismertetőszövegekből, interaktív részletekből áll az az installáció a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében, amely Lengyelország 1939-es hitleri lerohanásától a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltozásokig mutatja be Kelet-Közép-Európa történelmét.
Az 1990-es évek elején jártunk, nem sokkal karácsony előtt interjút kellett készítenem Göncz Árpád köztársasági elnökkel. Néhány héttel később egy belvárosi gyorsétteremben találkoztunk össze véletlenül, karácsonyi bevásárlás közben éhezett meg ő is, én is. Feleségével állt a sorban, egyetlen diszkrét, középkorú férfi kísérte őket. Még váltottunk is néhány szót arról, hogy finom a ribizlis táska, csak általában forró benne a töltelék.
Néhány hónappal később, Prágában járva, Václav Havelt láttam egy aktatáskát lóbálva ballagni, és olykor az őt megállító emberekkel kedélyesen beszélgetni a prágai várban; ismerősök mondták: ilyenkor a Vikárkába megy ebédelni… Azt gondoltam akkor, ez már mindig így lesz, a rendszerváltozások finom, élhető, barátságos világot hoztak Kelet-Közép-Európába. Szabadjon megjegyeznem: egy frászt.
De azért ne tagadjuk le a rendszerváltozás eufóriáját, és ahogy azt a társadalomtudósok, sőt politikusok gyakorta javasolják: idézzük is fel a történteket minél többször, mindannyiunk okulására. Mellesleg ezt mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere is az 1989 – a változások éve, Kelet-Közép-Európa útjain 1939–1989 című, a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében rendezett szabadtéri kiállítás ünnepélyes megnyitóján néhány napja. Meg még azt is mondta: „Akarjuk és képesek vagyunk együtt tanulni abból, ami velünk történt. Akarjuk, hogy a közös tapasztalatokból közös tettek következzenek.” Ha az emberek egyszer tényleg ezt akarnák, annak bizony az emberminiszterre és a jelenlegi kormányra nézvést borostás következményei lennének, de tulajdonképpen már ez is mindegy: üres mondatok vitorláznak üres mondatok hátán, miközben múlnak az évek, lényegében megszoktuk.
