Cserébe pedig elfogadták a kálvinizmus öt pontját, amely szerint az ember képtelen a jóra, kiválasztása feltétlen, megváltása behatárolt, a rá irányuló kegyelem ellenállhatatlan, szentjei pedig mindörökre kitartanak. A pontok angol kezdőbetűit egymás mellé rakva a tulipán angol nevét kapjuk: T.U.L.I.P. Ennyit tudtam én. A nő bólogatott, nevetett, nem érdekelte ez a virág. Azt mondta, mindvégig barátok voltunk. Nem emlékeztem rá. Se rá, se a barátságunkra. Gyönyörű nő volt. A tartásában olyan egyenesség, laza büszkeség, szellős méltóság bújt meg, ami teljesen idegenné tette közöttünk.
Méltósága szellős volt, büszkesége laza, mégis érezni lehetett, hogy régen valami az ő számára elmaradt, ő azt a valamit márpedig bepótolja, és ezért aztán őneki mindenre nagyon-nagyon oda kell most figyelnie. Úgy nézett ki, azt a benyomást keltette, mintha beteg lett volna. Nagyon nagy, gyógyíthatatlan beteg, aki évekig feküdt volna egy ágyban, öntudatlanul, szerető ápolásban, de gyógyszerezhetetlenül, és aki aztán, évtizedek múltán, egy reggel felébredt, és hirtelen megértette, hogy végre meggyógyult, eljött közben a tavasz is, neki pedig élnie kell. Ez évekkel ezelőtt történhetett meg vele. De az öröme nem múlt el azóta sem.
Finom ruhadarabokat viselt, olyan anyagokat és színeket, amiket errefelé nagyon ritkán látni, lendületes pasztellek egy lebegő és nagyon városias világból. Válogatott kiegészítők, precíz fémek és nemes bőrök, jelzésszerűen, de céltudatosan: te is élhetnél így, az az érzésed, van benne csábítás. Ezek fölött pedig rövid haj és romlatlan szemek, a kontaktlencse talán színes lehet, ez is nehezítheti a felismerést, finoman ápolt ajkak, nem is létező, késő nyári fényben, odabenn pedig zavarba ejtően fehér fogak: se tea, se kávé, se vörösbor, se cigaretta.
Üde arcbőr, mély hamvasság a felületen: egy gyermeklány érintetlensége, miközben a személy szemmel láthatóan negyvennyolc éves mégis. Alázat, bensőség, finom, gyöngéd mozdulatok, megszokhatta, hogy múlandó és törékeny létezők között él, hogy számára talán még én is az vagyok.
Élvezte, hogy nézem, azt hiszem, élvezte. Tetszett neki, hogy figyelem, tetszett neki, hogy nem értem őt. Fecsegett is, mindenféle kedves dolgokat mondott jelen lévő és távol lévő figurákról, hiányzott belőle az a keserűség, vagy csak nagyon mélyre rejtette el, ami errefelé annyi embert jellemez.
Vakarod, kaparod, nyesed, fúrod: nem volt benne sehol. Csendes biztonság volt benne, e biztonság törékeny voltának mély tudatában hiányzott belőle a fölény, és sokat nevetett, hiszen ez volt az ő egyetlen földi élete. A nevét is megmondta, de az most nem fontos. Negyvenöt éves koráig Bucsán élt. Érettségi után hazaköltözött, néhány év múlva megházasodott, aztán bejárt az önkormányzat gazdasági hivatalába, ami lassan ő maga lett, meg nevelte a gyerekeit, amikor pedig ráértek, hétvégén vagy ünnepeken, kijártak a traktorista férjével a csupasz határba, és nézték a nemzeti parkban a szürke marhákat meg a középfehér túzokokat: ez volt az életük.
Aztán Bucsán, Méhkeréken, Okányban vagy Pusztaottlakán lassan végleg elfogyott a munka. Az emberek elköltöztek, az intézmények fenntartása lett a települési alaptevékenység, az önkormányzat gazdasági hivatala pedig apránként már csak magát tarthatta számon. Először a fiuk ment el a faluból a másik országba. Nekidurálta magát, tudott valamit németül, remélte, hogy megkapaszkodik. Egy év múlva, érettségi után elindult utána a lányuk. Dolgoztak egy ideig, aztán mind a ketten beiratkoztak az egyetemre.
Így azonban nem volt elég a pénzük. Októberben ezért az apjuk is utánuk ment. Szerelte a kintieknek a traktorokat, mezőgazdasági gépeket, szántóföldi masinákat. Megbecsülték a szakértelmét, ő meg fizette szépen a gyerekei tandíját. A nyelvtanfolyamokra már együtt járt velük. Anyjuk, a volt osztálytársam, karácsonykor indult el utánuk. Együtt ünnepeltek, aztán vízkeresztkor szépen szembenéztek azzal, hogy visszajegye, hát, visszajegye az neki bizony nincsen. A házat eladta, a munkahelyén felmondott, az ismerősöktől elköszönt, annak a dolognak ott vége. Együtt sírtak, együtt nevettek a véglegessé vált tízezer euró fölött.
A ruhái hamar elfogytak a bőröndből. Együtt újították fel a készleteket. Lecserélték a kiegészítőket, lassan gyarapodott a tár, sokat tanult a lányától. Befizették fogorvoshoz is, nyikorogva, vijjogva marták le az űrbéli gépek az évtizedes fogköveket, de alattuk meglepően egészséges volt az öröklött, hófehér anyag. Fodrász, kozmetikus, étkezési tanácsok, sportbérlet. A bucsai pálinkákat lassan elfelejtette, áttért a helyi, virágillatú sörökre, azokat kóstolgatta esténként, pici palackok a teraszon a szeretteivel. Béke volt, nagyszabású, lassú nyugalomrohamok támadták meg, nem is értette.
Belegondolt az életébe, az itteni, közös életükbe, és azt érezte, nincs semmi, semmiféle aggódnivaló. Vannak gondok, majd megoldják, ez volt az érzet. A szemüvegéhez ragaszkodott a legtovább, azt állította.
Régi szemüveg volt, több évtizedes, szódásüveg aljú, iszonyú monstrum egy régi Ofotértből. Kellett neki, az volt a maradék, az utolsó hazai horgony. Ő az utolsó pillanatig kitartott volna mellette, de aztán – így fogalmazott – lerohadt róla: levetette magáról a sok egyéb külső, testi változás.
Akkor kapta meg a színes kontaktlencséit, egy egész készletet.
A szemüvegét bedobta egy utcai kukába. Belenézett egy kirakatba. Ez a városom, ez a nyelvem, ez az arcom, ez a helyem, ezt gondolta akkor. Mindig is itt kellett volna élnem. Sírva indult tovább a Grote Kerk felé. Odakint tulipánokat gondoz egy közeli birtokon. Nemesítés, vigyáznia kell rájuk. Ez a munkája. Kis autós kirándulás, némi kertészet, aztán indulhat újra haza. Elindult, mielőtt berúgtunk volna. Hazajöttek családostul, azt szerette volna, ha másnap ő kelhetne a szállodában az unokához, sietett.
