A színtisztán sosem létezett magyar expresszionizmus remeke ez a nyomat, amelynek láttán Franz Marc kék és piros állatai csak azért jutnak az eszünkbe, hogy lássuk: mennyivel spirituálisabb, ha tetszik, poétikusabb volt annak az első világháborúnak az előérzete, amelyben a német mester elesett.
Schnitzler János szocialista volt és zsidó, és e két minősége együtt volt ok arra, hogy Ukrajnában elpusztítsák. Ugyancsak ezeknek, kivált harminchat éves kori eltűnésének következménye, hogy életműve töredékes és egyenetlen. Amit tudunk róla – monográfiája nincs, a szűkebb szakmán kívül majdnem senki sem ismeri – mind a torzó állapotot magyarázza. Autodidakta volt, az Egyesült Izzó tisztviselője, a Szocialista Képzőművészek Csoportjának alapítója, végig tagja, fiatalon a fasizmus áldozata – ha meggondoljuk, csupa-csupa hendikep.
A csoporttagság például eddig még sosem volt a fényes utóélet biztosítéka. A máról szó se essék. De a harmincnégyben megalakult kommunista-szociáldemokrata művésztársulás (mostanában célszerű az alapinformációk elismétlése) a felszabadulást követő tíz-tizenöt évben nem hogy nem volt megbecsült előd, nagyon is zavarba hozó, gyanús örökségnek számított. Életben maradt tagjait, ha nem lettek szovjetrealisták, éppúgy mellőzték, mint más alkotókat.
A hatvanas évek meg úgy emelte be a csoportot a megbecsült hagyományba, hogy a történetüket kutató néhány művészettörténész alig győzte elkülöníteni a mozgalmi érdemeket a valóságos művészettörténettől.
Igaz, ebben a még élők is közreműködtek: emlékezések és emlékiratok, aktuális pozíciók és évtizedes, illegalitásbeli ellentétek végig zavarták a tisztázást.
Illegalitásbeli ellentétek voltak bőven anno. Annyi hamar nyilvánosságra került, hogy a politikai környezet, sőt a politikai rendőrség nyomása alatt is viták osztották meg a művészi ellenállást, hogy a realisták és a korszerűek, a pártirányítottak és a belsőből irányítottak, sőt a figuratívok és az absztraktok nézetkülönbségei szakaszolták azt a negyvennégyig tartó tíz esztendőt, amelyben a csoport működhetett.
Schnitzler minden jel és minden visszaemlékezés szerint nem vitatkozott, dolgozott. Memoárok tudnak ugyan arról, amit a művei is bizonyítanak, hogy azokhoz tartozott, akik pártdirektívák helyett pártos művészetet, szociográfiai panasz helyett emberábrázolást, ideológiai képlet helyett világképet kívántak alkotni, de a források szerint mindezt csendben tette.
Legjobb művei kevésbé békések. A híres lovasmetszetével most egy keretben látható Bivaly ugyancsak megvadult lendülettel, megvadult rövidülésben rohan szívós, vaskosan drámai linómetszetén, az Üvöltő férfi tusvázlat és nyomatváltozatban ráng, robban, és mégis tömbszerűen tiltakozik, és munkást, parasztokat ábrázoló súlyos monotípiái is felettébb messze állnak a szocialistának hirdetett szabványtól.
A legerősebbek, a legérettebbek a linóleumok. És suta tapintatlanság volna most azt a látszatot kelteni, hogy nagy életmű látható a Ráday utcában. Méltatlan volna elmélkedni azon is,mi lett volna, ha Schnitzler János túléli a rémkorszakot. Nem hagyták, hogy túlélje. Műve törvényszerűen torzó, kiállítása egyenetlenségében őszinte, ezért méltó és élmény.
