Kissé langyosra sikerült a Műcsarnok megnyitásának 120. évfordulóját ünneplő pódiumbeszélgetés. A jelenről érdemben nem esett szó, ehelyett a tehetséggondozás fontossága felé kanyarodott a beszélgetés. Viszont felvillant néhány érdekesség a múltból.
A Műcsarnokot százhúsz éve, 1896. május 4-én, az Ezredéves kiállítással egy időben nyitották meg. Műcsarnok persze létezett korábban is, mert az első épület, amelyet Műcsarnoknak neveztek – említette Sisa József művészettörténész, akadémikus -, az Andrássy úton nyílt 1872-ben, a második pedig 1885-ben a Városligetben. Az egyik ma a Képzőművészeti Egyetem épületeként funkcionál, a másikat pedig Olof Palme Házként ismerjük. Az új Műcsarnokot, a mait nagyban köszönhetjük Munkácsy Mihály erőszakosságának – említette Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum igazgatója, aki a „régi” Műcsarnok termeinek elrendezését demokratikusabbnak tartotta. Az új épület lényegében az Ezredéves Kiállítás képzőművészeti pavilonja volt, 268 festő 1350 képével.
A Műcsarnok mint intézmény létrejötte az erősen lemaradt magyar képzőművészet felzárkóztatásáért alakult Országos Magyar Képzőművészeti Társulat munkájának köszönhető. Ez állandó kiállítóhelyet szeretett volna teremteni a kortárs magyar képzőművészet rendszeres bemutatkozása számára. A Műcsarnok 1861-es megalakulásától előbb a Deák Ferenc utca 5.-ben tartott kiállításokat, majd az MTA helyiségeit is használta, s végül 1872-re épült fel az első önálló épülete, a már említett Andrássy úti „régi” Műcsarnok, a veronai Bevillaqua-palota másolataként. Érdekes, hogy a most 120 éves új Műcsarnok épületében is kimutathatók konkrét előképek: az előcsarnok például az esztergomi Bakócz-kápolnát utánozza, derült ki nem rég egy tanulmányból.
A kor, amelyben a mai Műcsarnok megépült, a historizmus és a realizmus festészetét ünnepelte, ami akkor modern volt. Ez a múltba tekintés, amelyet ma oly konzervatívnak látunk, egy modernizációs ívnek, a magyar festészet európai szintre emelésének része volt, mondta Sármány Ilona művészettörténész. Nemcsak kvalitásos művészeket kellett nevelni, hanem értő közönséget, műgyűjtő réteget is. Az első évtizedekben még árulták is itt a kiállított képeket. De a Műcsarnok hamarosan lemaradt a leghaladóbb irányzatok bemutatásában, főleg 1907 után, amikor olyan konkurenciája termett, mint az Erzsébet téri Nemzeti Szalon, vagy olyan magán-kiállítóhelyek, mint az Ernst Múzeum vagy a Tamás Galéria. Ekkor jelentkeztek először a magyar képzőművészetben erősen a generációk közti ellentétek is.
