Rengeteg történetet hall az intézetbe járó magyaroktól, akik a hatvanas, hetvenes években stoppal indultak Lengyelországba, szippantani egyet az akkor világhírűvé váló lengyel színház, film vagy dzsesszzene levegőjéből. És élvezni a lengyelek vendégszeretetét.
Nemrég egy idősebb úr mesélte akkori élményeit, például azt, amikor magyar zászlóval stoppolt, s megállt mellette egy autó, melyben annak ellenére is szorítottak neki egy helyet, hogy tele volt emberekkel. Kiderült, hogy azért vették fel, mert az utasok egyike a háború idején magyarországi lengyel menekült volt, s amikor meglátta a zászlót, nem akart elhajtani mellette anélkül, hogy ne segítene.
A stopposok között járta be akkor Lengyelországot például Sólyom László, Spiró György, Kiss Gy. Csaba is, sorolja a rögtönzött névsort Katarzyna Sitko.
|
A születésnapos ajándéka
Banczik Róbert - Népszabadság
|
Ilyen érzelmi szálakból szövődött a lengyel–magyar viszony századokon át, szintúgy az utolsó hetvenöt évben. A háború idején az Instytut Polski a Magyarországra menekült mintegy százezer lengyelnek volt lelki, kulturális támasza. Sok fiatalnak segített befejezni az otthon megkezdett tanulmányait.
Magyar nyelvtanfolyamokat szerveztek, hogy itt is tudjanak tanulni az egyetemen, vagy könyvsorozatban adták ki a klasszikus lengyel irodalmat, hogy legyen miből leérettségizni. Aztán a háború után – ki tudja milyen okból – öt év szünet következett. Talán azért, mert mindenki a romeltakarítással volt elfoglalva.
Varsót teljesen újra kellett építeni. Nagyrészt Budapestet is. A háború alatt különben is elvitték az intézet könyvtárát, berendezését, mindenét. A semmiből kezdték újra 1951-ben, a Váci utcában. Ebből az időből Katarzyna Sitko a népszerű lengyel nyelvórákat és a legendás nyelvtanárt, Varsányi Istvánt említi.
Azt mondják, a hatvanas években sor állt az intézet előtt egy-egy beiratkozáskor. Varsányiról pedig úgy tudják, szerelemből tanulta meg a nyelvet, lengyel felesége kedvéért, de oly kiválóan, hogy később szótárt szerkesztett, s pályafutása alatt tizenhétezer embert tanított meg lengyelül, köztük műfordítókat, irodalmárokat is.
Hamarosan ki is nőtték a Váci utcai székhelyet, és 1964-ben a Népköztársaság (mai Andrássy) útra költöztek, a Nagymező utcai sarokra. A hatvanas, hetvenes években a nyelvórákon kívül a kortárs lengyel színház, a lengyel filmklub (ahol először mutattak be például Zanussi-filmeket), a máig népszerű plakátkiállítások és a ma már nem létező ajándékbolt vonzotta ide a magyarokat. A boltban remek dzsesszlemezeket lehetett kapni, és olyan népszerű kézművestermékeket, mint a Kruk ezüst ékszerek.
Film helyett plakátkiállítás
A dráma és a film ma már talán kevésbé hozza be a házba a közönséget, de a plakátkiállítások igen. A lengyel plakát ma is hat a magyar plakátművészetre. Nem véletlen, hogy innen tíz méterre alakult meg a Magyar Plakát Társaság – említi az igazgatónő –, s egyik alapító tagja egy magyarországi lengyel művész, Krzysztof Ducki volt.
Az intézetben szeretik azokat a produkciókat, amelyek lengyel és magyar alkotókat közös munkára ösztökélnek. A közös kiállítások mellett zenei programokat is szerveznek, ilyen volt Grzegorz Karnas dzsessztriója és Lukács Miklós cimbalmos 2011-es közös koncertje, melyet a BMC is kiadott, sőt idén februárban újabb közös felvételt is készítettek.
Vagy Márkos Albert 2011-ben írt zenei ciklusa a Nobel-díjas Czeslaw Milosz írásaira. Katarzyna keresi az ehhez hasonló szikrákat a két kultúra között, melyek így megújíthatják, lángra lobbanthatják egymást. A hetvenötödik évfordulóra az intézet ajándékot adott Budapestnek: egy falfestményt a VII. kerületi Klauzál utca egyik tűzfalára.
űA kompozíció: két egymásba karoló tölgyfa. Az ihletet pedig a XIX. századi író, politikus Stanislaw Worcell szavai adták: „Magyarország és Lengyelország két öröklétű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt összefutnak és láthatatlanul összekapcsolódtak, összefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége, a másik életének és egészségének feltétele.”
