Azt hiszem, csak brahiból, vagy mondjuk úgy, bizonyítási vágyból vágott bele A rózsa neve megírásába. Ha az a tudományom lényege, hogy megmondom, az olvasók, a képzőművészet és a zene befogadói miért éppen úgy reagálnak a műalkotásokra, ahogy, akkor a saját kutatási eredményeimre támaszkodva, meg kell tudnom alkotni azt a művet, amelyet éppen várnak, hogy rajonghassanak érte!
Nem foghatja rá senki, hogy nem sikerült fényesen a bizonyítás! Ettől még Eco többszörösen is a saját csapdájába esett. Tudta, hogy nem a remekmű az, amivel világsikert lehet elérni, hát nem is írt remekművet. (Kérdés persze, hogy képes lett volna-e remekmű alkotására.) Másrészt a világhír felkapta, de ezzel tudományos művére nem figyeltek föl sokkal többen, sőt már saját maga számára is kevésbé fontos lett igazi szakmája. Inkább megpróbált még agyafúrtabb bestsellereket előállítani, de hiába, hogy talán egyre jobb könyveket írt, és a siker sem maradt el mellőle, egyik sem tudott versenyre kelni az elsővel.
A tudósok közössége pedig mondjuk úgy, elnéző mosollyal figyelte, és nem közösítette ki őt.
Amikor A rózsa neve 1980-ban megjelent, Eco neve tudományos és egyetemi körökben ismert volt az egész világon. Az 1962-ben (magyarul 1976-ban) megjelent tanulmánygyűjteménye, a Nyitott mű nagyon pontos összefoglalása mindannak, amit az irodalomtudomány és főleg annak a jelentéssel és a befogadással foglalkozó része a művészet XX. századi forradalmának elemzésével elért.
Manapság közhelynek számít, hogy műalkotások és főleg modern megjelenési formái nincsenek befejezve abban a pillanatban, amikor a szerző már nem változtathat rajtuk, mert a befogadók számára nagyon sok különféle értelmezési lehetőség áll nyitva. Egy-két emberöltővel ezelőtt azonban forradalmi gondolat volt. Ma köztudomású, hogy a posztmodern művészetben – és az általa tükrözött világban – a szöveg, de maga az elbeszélt történet is mindig többértelmű, és sosem lehet a végére járni. A műalkotásnak lényegi eleme ez, de Eco számára elsősorban az volt a fontos, hogy a XX. század avantgárd alkotóinak műveiről mutassa ki a nyitottságot. És egyben azt, hogy ezzel nemhogy kevesebbet, hanem sokkal többet tudnak közölni a világról és az életről. Saját komplexitásuk alkalmassá teszi őket a környezet komplex voltának megragadására. Ahogy plasztikusan megfogalmazta: a világ jobban hasonlít James Joyce Ulyssesére, mint Dumas Három testőrére.
Az elsővel meg sem próbált versenyezni, az olvasó meg döntse el, vajon sikerült-e a másikat megközelítenie.
